Hogyan lehet átvészelni a magánszféra teljes hiányát egy ilyen családban? Mindjárt megőrülök!

Hát, hol is kezdjem...

16 éves lány vagyok, nulla személyes térrel megátkozva. Heten vagyunk testvérek, én vagyok a hatodik a sorban, öt nővérem és egy öcsém van. Bár elméletileg négy tesóm is úgyszólván "kirepült" már, egy sajnálatos eset miatt a legidősebb nővérem kénytelen-kelletlen hazaköltözött, immár két gyerekkel az oldalán; a nagyobbik öt, míg a kisebbik még csak egy éves. Lakhatási körülmények: két és fél szoba. Hány emberre: nyolc. Közel egy éve tart ez az állapot, és úgy érzem, nem bírom ki már idegekkel. Anyámmal és az idősebbik nővéremmel lakom abban a félszobának titulált lyukban, úgy, hogy a nővérem és az anyám egy ágyban alszanak. Mivel ez a kis "szoba" eredetileg konyha volt, sajna mellé épült a család éléskamrája is, úgyhogy egy rohadt perc nyugtom/nyugtunk sincsen, mert a család valamennyi tagja szükségesnek érzi, hogy kb. másodpercenként tiszteletét tegye a spájzban, vagy éppen itt lebzseljen... Kínomban már nem egyszer elgondolkoztam azon, mi lenne, ha fognám azt a kevés pénzemet, és lelécelnék egy időre otthonról, de végül midig sikerült lebeszélnem magam róla, talán az ismeretlentől való félelmem vagy mi miatt, lényegtelen. A legidősebb nővérem is egy basáskodó alak, legszívesebben a fejemet verném a falba miatta, folyton lepasszolja nekem meg anyámnak a kölkeit, van, hogy egész napra (ráadásul a születésnapom is gyerekpesztrálással telt, no meg takarítással és sok-sok bőgéssel.), míg ő éli a világát. Emellett sosem hagy nekem, sem másnak nyugtot, szinte kényszerét érzi annak, hogy ott tegyen keresztbe nekünk, ahol tud (hiszen, ha neki is rossz, nekünk miért legyen jó? Önző szemét.) Reggel hatkor takarít, ugráltat, csicskáztat minket, zsarnokoskodik, emellett olyan bunkó, hogy azt sokan megirigyelhetnék tőle. Ha ő főz, nem szívesen ad belőle (közben a MI alapanyagainkat használja fel, de semmi gond...), ha pedig mi készítünk valamit, akkor egyből jusson neki is, különben kitör az Apokalipszis. A kisujját nem mozdítaná semmiért, mégis mi vagyunk lusták az ő szemében, na meg hálátlan kis görények, ha nem ugrunk füttyszóra a segítségére. Voltak azért olyan stiklijei, amiket sosem fogok megbocsátani neki, például amikor nagyon beteg voltam még olyan november környékén, és már a tanáraim mondták, hogy menjek haza, annyira rosszul voltam. Persze "drága" nővérem jól megörült ennek a lehetőségnek, és amint hazaértem, már nyomta volna a kezembe a babáját (aki akkortájt olyan 6-7 hónapos lehetett maybe), mire én mondtam, hogy nem igazán vagyok olyan állapotban, egyrészt a betegségem, másrészt két óra buszozás miatt (kollégista vagyok). Erre ő felcsattant, hogy őt ez nem érdekli, és ott hagyta a gyerekét a nyakamon, persze bőgött, mint az állat. Izmozott bennem a láz rendesen, szédültem, a fejem majd' szétrobbant, ráadásul még ez is... Nem csoda, hogy utána a lehető legkeresetlenebb szavaimmal adtam a tudtára, velem nem teheti ezt meg, és mennyire elegem van már belőle. Neki erre mi volt a reakciója? Konkrétan fogott, és kitett a házból, majd rám zárta az ajtót. Egy szál pulcsiban, a hidegben, vagy tíz percen keresztül. :D És még nekem kellett bocsánatot kérnem... Vicc az a némber.

Ez az egyik legemlékezetesebb húzása, de sok ehhez hasonló volt még, szimplán csak azért, mivel ő a fejébe vette, hogy leteszi a jogsit meg elmegy fitneszezni, így sokszor megesett, hogy ránk hagyta a bőgőmasináit, míg ő élte a világát. Egy fikarcnyit nem érdekli senki más önmagán kívül, és a gyerekeivel is úgy beszél, hogy már nekem sül le a bőr a képemről (tegnap már ordítva közölte a nagyobbik, egyébként SNI-s gyerekével, hogy legszívesebben megölné mindkettejüket, de nem ritka a "földhöz csaplak", "megfojtalak" és ehhez hasonló rémes dolgok elhangzása sem...). A szüleinket mondhatni semmibe veszi, csak pénz- és kajaforrást, valamint az ingyenes lakhatás lehetőségét látja bennük. A gyerekei egész nap visítanak, ordítanak, ahogy körülbelül mindenki más is ebben a házban, mert ezeket a körülményeket ép ésszel már nem lehet kibírni. Gyűlölök itthon lenni, de a várost is, ahol lakunk, egyszerűen rühellem, mivel jóformán kihalt a lakosság, semmi program nincs közel s távol, maximum az öngyilkosságnak látom értelmét, annyira felidegesített már ez az egész szituáció. Ha valaki tud akár tanácsot, akár egy kevés vigaszt nyújtani számomra, írjon rám kommentben vagy privát levélben. Minden fajta segítségnek örülnék.