Hogyan viseltétek családtag halálat? mi az ami segít a továbblépésben? hogyan tereljem el a gondolataim?

Szarul. Az idő valamelyest segít (évekről beszélünk). Hozzá fogsz szokni, amihez meg az kell, hogy ne tereld el róla a figyelmedet. Szembe kell nézned az esettel, akár 100x is, ha ez kell ahhoz, hogy lenyugodj.

Ha eltemeted és úgy csinálsz mintha meg sem történt volna, nem is fájna, az sok-sok elfojtott dolgot fog benned keletkeztetni.

Beszélj az elhunytról olyan emberekkel akik szintén ismerték és nyitottak arra, hogy beszéljenek róla. Beszéljetek! Ki mit érez. Ki mit bánt meg vele kapcsolatban? Ki mit szeretett benne, vagy mit rühellt nagyon (senki sem szent).

Ha rájöttél, hogy bánt valami, nem mondtál el neki valamit vagy hasonló, akkkor fogod magad, elvonulsz a világ elől és akár hangosan, akár magadban elkezdesz hozzá beszélni (főleg ha friss az eltávozás). Mondj ki mindent, amit úgy érzel ki kell neki mondanod. Sokan úgy vélik ez a halottnak is jó, mert kevesebb szál köti akkor a földi életéhez, ami visszahúzná őt. Meg neked is jobb lesz, mert kimondtad végre amit akár évekig nem mertél.

Ne legyenek tabuk és ne hazudj magadnak!

Erőt és kitartást kívánok a folyamathoz!

Én egyszer olvastam egy anyuka történetét, nem tudom pontosan idézni, de a lényeg az volt hogy

"azt mondják az idő segít, ez hülyeség, a fájdalom nem múlik el, mindig ott lesz,csak szép lassan körbenövi az élet,mert minden megy tovább,mert mindennek mennie kell tovább"

Megkönnyebbüléssel. Mondjuk nálam a nagyapám volt az első, aki meghalt, ő pedig hosszú, romboló betegség, Alzheimer után. A halála előtti egy-másfél évben kommunikációra és bármiféle mozgásra képtelenül, kb egy darab faként feküdt az ágyban. Jobb volt, hohy elment, mint szenvedni látni.

A nagymamám is hosszú betegség után hunyt el, neki fajdalmasak voltak az utolso hetei sok vizsgálat es kezelesek miatt, így itt is a megkönnyebbülés volt a legerősebb érzés. Hiányzik mindkettő, nem sok nap múlik el úgy, hogy valamelyikük eszembe ne jutna valamiről.

Az #5 válaszolót lepontozták, de én mégis igazat adok neki.

Gondolkozz ez azon, hogy minden élet egyszer véget ér: az emberi, állati, növényi is. Nem könnyű egy szeretett közeli családtag elvesztését feldolgozni, de előbb-utóbb úgyis sor kerül erre is. Azt mondják, hogy legjobb orvos az idő. Igen, de van akinek ilyen esetben egy nap is hosszú, másiknak (ne ítéljük őt el ezért) ez egy év után áll elő.

Ha egyedül nem boldogulsz, akkor valóban menj pszichológushoz (ne pszichiáterhez, mert nem egy a kettő).

Engem a vallási nézetem vigasztal - ami nem azt jelenti, hogy nem fáj. De bele tudok kapaszkodni.

Amúgy meg az segít, ha "rendesen" zajlik le a gyászfolyamat, nem akad meg. Pl. ha a gyászoló nincs ott a temetésen valamiért, akkor a gyászfolyamat megakad.

Mostanában divat, hogy gallyakat tesznek a koporsóra, hogy ne kopogjanak a rögök, mert azt rossz hallani. Igen, nagyon rossz, de muszáj hallani, mert később ez is visszahúz a meggyászolásban, ha nem tudatosul (így is), hogy az szeretted sajnos meghalt.

És igen, nagyon kell, hogy tudj valakivel beszélni róla, ne legyen tabu a meghalása.

Fontos még, hogy temetés után mindenki azt hiszi, hogy mostantól könnyebb. Hát nem. Sőt, kb. három hét után a legnehezebb, addigra ülepszik le, ami történt, és akkor már kevésbé keresik, pátyolgatják mások a gyászolót. Ezért jó, ha valaki veled van, pl egy barát, aki nem azt mondogatja, hogy most már tedd túl magad, vagy ilyesmi, hanem tényleg megért és nem sietteti az érzéseid alakulását.

Őszinte részvétem Neked!

Egy éve és kilenc napja ment el az édesanyám. Ő 57 volt, én 28.

A gyász mindenkinek más.

Szerintem az egyik legfontosabb, hogy szembe merj nézni a fájdalommal. Merd kimondani, hogy piszkosul fáj, rettenetesen hiányzik. A gyászév kifejezés sem véletlen. Bölcsek voltak a felmenőink. Egyszer körbe kell érnie a ciklusnak ahhoz, hogy megtanuld, hogy lehet így élni és hogy hogyan lehet így élni.

Fontos, hogy beszélgess róla valakivel, rokonnal, idegennel, bárkivel. Minél többet beszélsz róla, annál könnyebb lesz. Soha nem lesz ugyanolyan az életed, mint előtte, de együtt fogsz tudni élni a hiányával.

Én azt mondom, hogy elment az illető, nem azt, hogy meghalt. Mert számomra él. Nem "nincs már köztünk", hanem "másként van köztünk".

Beszélgetek vele, minden reggel köszönök neki. Kérdéseket teszek fel és kérem, hogy ha tud, jelezzen valahogy. Ilyesmire kaptam már felhők közül fényesen előbújó Napot és szivárványt is.

Még spirituálisabb lettem, mint annakelőtte. Ugyanazt a könyvet olvasom, amit Ő, amikor elment az apukája. (Ő 56 volt, anyukám akkor 32).

R.A. Moody - Élet az élet után.

Azt tedd, ami neked a legjobb akkor, abban a pillanatban.

Szintén nagyon fontos, hogy senki, de senki nem bélyegezhet meg azért, mert Te másképp gyászolsz, mint ő.

Ha szeretnéd, hogy meghallgassalak, írj nyugodtan.