Hogy fogadjam el a párom gyerekét? Valakinek van hasonló tapasztalata?

2 éve vagyunk együtt, 1 éve együtt élünk 3an az én lakásomban, a gyerek 15 éves, én 26. Imádom a párom, soha nem szólok rá a gyerekre, ha problémám van, a páromnak szólok. Tisztelet téren nincs gond a gyerekkel, soha nem mond rosszat nekem. Viszont soha nem csinál magának reggelit, házi munkából a része,hogy a saját szobájában havonta egyszer kitakarít, de nem törli le a port. A telefont, laptopot nyomogja egész nap, és úgy tűnik eléggé figyelemhiánya van. Bármi problémája van, egy szúnyogcsípés, egy kiütés, mindennek akkora jelentősége van, mintha életveszélyes lenne, mindennel rohanni kell az ügyeletre. Tegnapelőtt éjszaka az apja nála aludt, mert sírt, mert fájt a feje... Akkor úgy éreztem, mintha valójában az apja figyelme kellett volna neki, csak így próbálta megszerezni... Egyébként minden nap édességeket kap, a kaja elé van téve az asztalra. Iskolából ahogy tud, kimarad, soha nem tanul, a párom nem szól rá soha, hanem inkább megértő. Ha rászól és megharagszik rá a gyerek, még ő érzi magát rosszul és megy bocsánatot kérni. Én nem szólhatok bele, ez a tudtomra van adva, véleményt mondhatok, de nem biztos hogy számítani fog. A párom szerint nem szabad szigorúnak lenni a gyerekkel, mert akkor még rosszabb lesz, így legalább elmond mindent neki a gyerek, és nem cigizik, nem iszik. Ezért azt is megengedi, hogy ne járjon iskolába, akkor is, ha tudja, a gyerek hazudik. A gyerek nem mos el maga után egy csészét, nem kent magának soha egy szelet kenyeret, a palacsintát nemrég tanulta meg megkenni, és almát hámozni is. Mindent meg kell helyette csinálni, nem is gondolkodik egyedül, és nehezen tudom elfogadni, mert aggódok, hová vezet ez a nem-nevelés. Anyuka más országban dolgozik, egy éve nem találkoztak a gyerekkel, nem neveli. Igazából senki nem neveli,szabad akarata van. És kezd úgy tűnni, hogy manipulatív. Szívem szerint lépnék, de a párom az első igazi Szerelmem. Nem tudom mit csináljak. Úgy érzem így sosem leszek boldog. Se szavam, se jogaim. Vagy én dramatizálom túl?..

Ez az első ilyen tapasztalatom, és bevallom, könnyebbnek gondoltam, mert nem így képzeltem el egy tizenéves fiút, meg nem számítottam ennyi kompromisszumra sem.