Hogyan nőnek/nőttek fel azok, akiknek értelmileg fogyatékos testvérük van? Milyen / milyen volt a gyermekkoruk?

17:47, nem varrásról van szó. Erre senki sem köteles, csak jóérzésből, testvéri szeretetből.... Ami látom hiányzik belőled.

Szerencsére nem vagyok a testvéred......

Szomszéd családban volt egy idősebb gyerek, ő elmenekült otthonról, mert nem bírta tovább. A szülőkön is látszik már, hogy belefásultak, sokszor visszaesik a beteg gyerek, hiába sikerül megtanulnia új dolgokat.

Lehet szívtelen vagyok, de aki tudja, az adja intézetbe, ahol szakértők figyelnek rájuk, egy egész családot tönkre tehetnek sajnos a beteg gyerekek, nem direkt teszik, de mellettük nem egyszerű az élet, láttam a szomszédaimon is.

A bátyám értelmi fogyatékos. Nagyon jólelkű,kedves, dolgos, sose bántana senkit (mint sok egészséges). Mindig is nagyon szerettem. Gyerekként sokszor egy kalap alá vontak vele, de nem zavart. Ettől még lediplomáztam néhányszor.:)A szüleim életét is megváltoztatta. Az emberek egy része nagyon negatív a fogyatékosokkal. Apu szégyellte is azt hiszem.

Nekem természetes, hogy én gondoskodom majd róla, ha a szüleink már nem élnek. De megértem azt is, ha valakinek nagyon súlyosan fogyatékos a testvére, és ezt tehernek érzi. Bár azt gondolom, akkor is mindent megtennék, hogy szép élete legyen, és emberhez méltóan gondoskodjanak róla pl. egy szakellátó helyen.

Azért pontoztak le, mert aki sosem élt ilyen helyzetben, az el sem tudja képzelni, hogy milyen. Nem minden értelmi fogyatékos egyforma. Előttem kommentelőnek szerencséje van.

Az én bátyám sokszor agresszív, és közepesen értelmi fogyatékos. Emellett nagyon komoly epilepsziás. A rohamai kigyerekként halálosan félelmetesek volta, ma sem bírom őket jobban. A sokszor követelőző, agresszív stílusa általában kiborít. Mivel egy 5-6 éves gyerek szintjén van a legtöbb esetben, ezért (mint minden ilyen kisgyereknek) nehéz elmagyarázni, hogy mit miért nem lehet. A testi ereje pedig egy 34 éves férfié, ezért igen érdekes, mikor dühös vagy hőzöng... megnézném azokat a kommentelőket, hogy miként éreznék magukat, akik szerint minden esetben a családban a helye a beteg embernek, és angyali kapcsolatban kell vele lenni. ÉN szeretem a bátyámat, de halálosan felháborít, amikor olyan kommentelnek ilyenről, akiknek nincs saját kézből tapasztalatuk.

A szüleim teljesen belefáradtak a gondozásába, idegileg kikészíti őket, amikor agresszívabban lép fel, vagy épp rosszul van. A második otthonunk a kórház... gondolom az itt kommentelők szívesen rohangálnak minden évben pár hónapon át nap mint nap kórházba... nem arról van szó, megteszi az ember, de had ne kelljen már élvezni.

Ha nekem beteg gyerekem lesz (súlyos értelmi fogyatékos), én intézetbe adom. Lehet szívtelennek nevezni, de nekem tönkretette a gyerekkoromat a testvérem, nincs jogom egy egészséges gyereket ennek kitenni. Az más kérdés, hogyha előszörre csúszik be a beteg gyerek, akkor lehet nem szülnék többet... de akkor is az intézet mellett döntenék.

Undorítónak és álságosnak tartom, hogy az orvostudomány megment olyan komoly beteg újszülötteket, akik utána egész életükben súlyos! nyomorrékként, súlyos! értelmi fogyatékosként vegetálnak. Persze utána a szülőknek már nem segítenek, ápolja ő, essen ki a munkából ő egy életre, dolgozza fel egyedül a szülő... az intézetek nyomorúságosak, megalázóan bánnak ott velük. MOndjuk a legtöbb ottani embert hasonlóan megaláznám, aztán kirúgnám. Ma az intézetek vannak azért, hogy ők munkát kaphassanak, és nem ők vannak azért, hogy betegeket ápoljanak. De sajnos még így is ez a legracionálisabb megoldás.

És mielőtt bárki nekem támad az intézet miatt: a napi 24 órás ápolást igénylő időseket is ápoló intézetekbe, idősek otthonába adják az emberek... ugyanaz a kettő.