Normális, hogy így ragaszkodom anyuhoz tinédzserként?

A barátaim körében látom, hogy sokan utálják az anyjukat, folyton veszekednek vele, nekem ez nagyon furcsa, mert mi is néha összeveszünk, de pár óra múlva már nem is emlékszünk rá. Mi csak egymásnak vagyunk, nincs apám, ketten élünk. Bármikor fordulhatok hozzá a gondjaimmal, sokkal jobban megért, mint a többi barátom, érettebben tud tanácsot adni és nem elfogult közben. Általában vele megyek kirándulni, színházba stb. Olyan, mint egy legjobb barát. Szerintetek ez nem fura ahhoz képest, hogy most kéne, hogy a lázadó korszakomban legyek? Mondjuk nekem ez kb 14 éves koromban lezajlott, azóta nem akartam lázadni, ha valahova el akarok menni, akkor azt megbeszéljük és kompromisszumot kötünk, én meg nem élek vele vissza. Mások szerint fura, hogy szeretem anyukámat és hogy emiatt lehet, hogy antiszoc leszek, mert benne bízom a legjobban és kiröhögnek, ha mondom, hogy most anyuval van ilyen, meg olyan programom.