Elvesztettem kislányomat 37. hetesen köldökzsinór csomó miatt. Van két nagylányom, Ő közös baba lett volna jelenlegi férjemmel. Nehezen éljük meg. Ha valaki átélt hasonló helyzetet, válaszoljon, hogyan tudom ezt kicsit is "könnyebben" feldolgozni?

sajnos nincs könnyebb út.

Részvétem!

Leszögezem, hogy velem ilyesmi nem fordult elő még, de engedd meg, hogy kicsit osztozhassak a bánatodban, nagyon sajnálom, hogy ilyesmit kell megélned. Ha még nem tetted nevezd el a kislányod, gyújts érte egy gyertyát otthon és gyászold meg, amíg csak szükséges. Pár hét/hónap után könnyebb lesz. Szívből kívánok neked ehhez a nehéz időszakhoz erőt és kitartást.

33 h km

Talán nem vigasztal amit mondani fogok.

Én is elvesztettem a babát, bár még a korai szakaszban,így nem ugyanaz a helyzet.

Én hiszek a sorsban, és abban, hogyha annak a gyereknek élnie kell, akkor megfog születni, és élni fog! Nekem ez segített.Ha ebben hiszel, akkor megértesz, ha nem, akkor csak a részvétemet szeretném kifejezni, és tudd, hogy együtt érzek veled!

Őszintén sajnálom!

Én tudom mit érzel...

Az én kisfiam születése után 8 nappal halt meg... Nem sok hiányzott hozzá hogy beleőrüljek a fájdalomba. Nekünk is első közös babánk volt ő. Egy nagylányom már van az exférjemtől.

Nem akarom megbántani itt a 33 hetes kismamát aki írt neked, de butaságot írt hogy hetek-hónapok múlva könnyebb lesz... Ugyan mitől lenne könnyebb? Soha semmi és senki nem pótolhatja az elvesztett babánkat.

Jövő hónapban lenne 3 éves a kisfiam, és most is borzasztóan hiányzik... Minden évforduló, ünnep csak egy újabbat tőrt döf a szívembe hogy ő miért nem lehet itt. Szenteste elmentünk a sírjához és ott sírtam.

Könnyebben sehogy sem tudod feldolgozni. Nem akarlak hitegetni, az első év a legnehezebb! Én már attól kiborultam ha csak megláttam egy kismamát, vagy egy babakocsit tologató anyukát, főleg azokat akikkel egy időben szültem...( még most is összeszorul a szívem ha meglátok egy kisfiút aki annyi idős mint az én kincsem lenne...)

Szinte újra kellett tanulnom emberek közé menni, mert hetekig csak itthon a 4 fal között sírtam, üvöltöttem és a fényképét szorongatva kérlelve hogy jöjjön vissza hozzám.

Gyűlöltem az egész világot, nem értettem miért büntet az élet, mit vétettünk és mit vétett az én kis ártatlan kicsikém... amikor az ember sorra hallja hogy ez kidobta a gyerekét a kukába, az megfojtotta stb.. nekik lehet, nekik sikerül hogy lehessen babájuk??!! Hol az igazság az ég szerelmére?? Hol? Megmondom. Sehol!

Iszonyatosan nagy tragédia ez egy család életében, amit igazán csak az tud megérteni aki átélte.

Nagy szükségetek van egymásra a pároddal. Mert ezt csak együtt tudjátok túlélni. Én is rengeteget köszönhetek neki, mert ő is rettentően szenvedett és szenved a mai napig, mégis tudott a támaszom lenni...

Képzeld lassan 3 éve nem telik el úgy nap hogy ne menne ki a temetőbe minden áldott nap a kisfiúnkhoz... volt hogy már bezárták a temetőt de ő átmászott a kapun mert neki ott kell lennie...

Sok-sok időnek kell eltelnie mire megtanulsz együttélni ezzel a fájdalommal és a kislányod hiányával. Nekem 2 évembe került... De most se telik el nap hogy ne gondolnék rá, és ne pityerednék el néha mert hiányzik és míg élek ez így is lesz.

Írj bátran én mindig meghallgatlak és próbálok segíteni.

7-es vagyok!

Igen, most olvastam el az előttem írót.

Igen, én is ott vagyok a fórumon. Az angyalokszulei.hu-n. Nagyon sokat segítettek a lányok, nélkülük nem tudom hol lennék ma...

Ott már szinte egy család vagyunk és bárkit befogadunk akit ekkora tragédia ért. Még a nyáron szerveztünk is egy közös sírós-beszélgetős-ebédelős találkozót, apukák is eljöttek. És annyira jó volt kibeszélni nekik is a fájdalmukat egymás közt.

Dehogy is bántottál meg, és tényleg nagyon sajnálom, hogy te is elvesztetted a babád.

Én csak arra gondoltam, hogy bármennyire nehéz is az élet, a fájdalomnak enyhülnie kell, a terheknek könnyebbedniük az idővel. Muszáj, hogy így legyen, mert muszáj az életet tovább élni.