Hogy találnék IGAZI, megbízható barátokra?

26 éves nő vagyok. Az a problémám, hogy barátok nélkül maradtam. Volt 3 felszínes barátságom 3 lánnyal, akikkel együtt jártam gimibe meg fősulira, de elmaradoztak, meg "lekoptattak". A dologhoz hozzá tartozik, hogy sosem tudtam könnyen barátokat szerezni. Kezdődik ott, hogy zűrös gyerekkorom volt, alkoholista anyával, éhezéssel...szerencsére megúsztam hogy bedugjanak egy intézetbe. Szóval szeretethiányban nőttem fel. Az az ember dobott el magától, akinek legjobban kéne szeretnie. És hiába vagyok 26 éves, az ilyen traumákat csak nagyon nehezen lehet kiheverni, de lehet, hogy sehogy. Ebből kifolyólag semmi önbizalmam, önbecsülésem, higyjétek el, már mindent megpróbáltam. Amikor kiskoromba apámhoz kerültem, összeköltözött egy nővel, aki a mostohaanyám lett. Sajnos nincs vele túl jó kapcsolatom. Mondhatni nem szeretjük egymást. Ő se engem... Bár miért kéne szeretnie? Nem vagyok az igazi gyereke, csak egy "kolonc", akit kapott a férfi (apám) mellé.....És mintha a gyerekkori trauma nem lenne elég, ráadásul a szüleim is úgy neveltek, hogy állandóan terror volt a levegőben. Például hiába lettem nagykorú, 20 évesen engedtek először egyáltalán bármilyen "buliba". (És most buli alatt nem a kábítószert és önkívületre ivást értem, hanem beülni valakikkel valahova beszélgetni, esetleg inni MÓDJÁVAL alkoholt).Szóval a túlzott szülői féltés és aggódás miatt nem alakulhatott ki baráti köröm, mivel nem mehetettem el sehova. Elkezdtem lázadni a szabdságomért, amitől még rosszabb lett a kapcsolatunk. Most ott tartunk, hogy 26 éves vagyok, ha éppen van barátom, vele is szekálnak, hogy miért akarok nála aludni, miért nem maradok otthon hétvégén. Értitek? Mindezt 26 évesen, úgy, hogy munkahelyem van, rendesen dolgozom 2 éve, hazaadok pénzt, egyebek.... Úgy érzem, nem engedtek szocializálódni sem. Gondolom azért nem tudok senkivel sem barátkozni, mert nem tanulhattam meg, hogyan kell. Véletlen se jön össze semmi. Ha megismerek új embereket esetleg, belelkesedem, hátha kialakul valami barátság féle, de valamiért senkinek nem vagyok szimpatikus. Egy idő után elmaradoznak. Mindig én futok mindenki után....Aztán feladom, mert reménytelen.... De úgy vágynék barátokra!!! Szívemnek-lelkemnek jólesne. Tudnék örülni a világnak, de így hogy nincs senkim, egyre lejjebb kerülök! Pedig úgy tudnék vigyázni egy barátra! Megbecsülném, ápolnám a barátságunk! Csak lenne már valaki!!! Segítsetek, mit tegyek? Hogyan csináljam? Teljesen el vagyok keseredve! Társaságra van szükségem. Akik nem csak akkor keresnek meg, mikor bajuk van. Akik nem csak megígérik, hogy hívnak, hanem tényleg fel is hívnak. Akik nem mondanak le egy talit előző este egy sms-be. Vannak még ilyen emberek??