Se baba se család, mi lesz most velem? Hogyan tudnám így folytatni?

42 éves vagyok, kereken 20 éve vagyok férjnél és van egy 16 éves lányunk. Eddig annyira jó volt minden. Van egy gyönyörű házunk amit mi ketten építgettünk az évek alatt, egy-egy kocsi mindkettőnknek, a férjemnek vállalkozása van ami szerencsére remekül megy. Én ápolónő vagyok, amihez igaz nem jár csillagászati fizetés, de én szeretem. A lányunk egy nagyon okos, ambiciózus kislány. Ezt csak azért írtam le, hogy értsétek, miért döntöttem így. Mindig is két gyereket akartam, de amikor a lányom született akkor még nem voltunk olyan helyzetben, hogy rögtön utána egy másikat is bevállaljunk. De néhány éve, hirtelen újra rám tört az érzés, hogy nekem gyerek kell. Már nem volt semmi akadálya, így elővezettem a férjemnek. Teljesen ellene volt, ami engem nagyon megdöbbentett, hiszen anno még ő is kettőt szeretett volna. Azokat a dolgokat hoztam föl érvnek, amiket az elején is leírtam. Ő pedig szintén ugyan azokat. Azt mondta, nem azért küzdöttünk az évek alatt, hogy most újra leadjunk a színvonalból. Nagyon rosszul esett, de valahol megértettem. Ami ezután történt, tudom, hogy az én hibám, annyira visszacsinálnám ha lehetne. Mert attól, hogy az eszemmel megértettem a férjem, attól még bennem maradt az a szorító érzés, hogy most vagy soha, ha most nem lesz még egy babám, akkor végleg kifutok az időből. Eddig spirállal védekeztünk, azt kivetettem. Az elején gyötört kicsit a bűntudat, de meggyőztem magam, hogy ha majd valós lesz ez az egész, akkor majd a férjem is örülni fog. Amikor végül pozitív lett a teszt annyira boldog voltam. Amikor pedig bejelentettem akkor leginkább csak sírni tudtam. A férjem teljesen kiakadt, még sose üvöltözött így velem. Az pedig hogy a lányom is mellé állt, az teljesen padlóra küldött. Oda lyukadtunk ki, hogy vagy elvetetem vagy elválunk. Napokig gyötrődtem, hiszen gyakorlatilag meg volt mindenem amit valaha akartam, és mégis iszonyatos volt. Végül úgy döntöttem igazuk van. A műtét után úgy tűnt, rendbe fogunk jönni, bár még mindig nem sokat beszélgettünk. Aztán 1 hónapra rá a férjem azzal jött haza, hogy válunk. Azt mondta nem tud túllépni azon, hogy át akartam verni. Azt hiszem addig soha nem gondoltam így rá, de ahogy a szemembe mondta tudtam, hogy igaz, át akartam verni, meg akartam kerülni, olyat akartam rákényszeríteni amit ő nem akart. Sírtam, könyörögtem, de azóta tényleg válunk, illetve most van folyamatban. Azóta már el is költöztem, de csak én, a lányunk az apjával akar maradni. Itt vagyok most teljesen egyedül, nincs senkim. A legrosszabb az egészben, hogy tudom hogy az én hibám az egész. Hoztam egyetlen egy rossz döntést és 20 évet vágtam ki a szemétbe. Még csak azt se tudom, mondogatni magamnak, hogy majd meggondolja magát, hiszen itt vannak a papírok. Tényleg csak egy kérdés van bennem, hogy hogy fogom bírni folytatni?

Bocsánat a regényért. Azt remélem, ha kiírom magamból, talán könnyebb lesz.