Apukámmal súrlódásaink vannak, már mindennap. Mindig jót akart nekem, mégis rengetegszer lett akaratlanul lelki bántalmazás a vége. Roncs vagyok, már betelik a pohár. Mit tegyek? L

Kiskoromban vékony voltam, aztán évről évre több kiló szaladt fel rám. Iskolai csúfolások nagyon zavartak, de az is, hogy apám olyan becézésekkel jött, amik láthatóan a súlyomból születtek. Sok számára apró megjegyzést és viccet is tett, aminek következtében az utcán nem mertem enni, még mindig nem szeretek, de már nem nevezhető fóbiának. Amikor pl: nem kóstoltam a lángost, mert sokan voltak, tovább erőltette, én kitartottam, aztán ment a veszekedés a hülyeségeimről, amiért nem eszek mások előtt, pedig évek óta volt, tehát egyszerűen el kellett volna fogadnia, aztán ő háborodott fel.

Kiskoromban és még sokáig, amit mondott, megcsináltam, kérdés nélkül, amikor pedig kérdeztem, válaszolt, de ha nem értettem egyet is megcsináltam, mert "amit ő mond, az szentírás, és eddig bejött". Munkanélküliként és amikor lett egy pocsék munkája, mindig ideges volt + az otthoniak, mert az idős nevelőapját kellett gondoznia. Ha leejtettem egy kanalat is jött a gúnyos "gratulálok", nagyobb dolgokért az ordibálás, de verés az soha. Ez máig igaz, és leszögezte, ha elköltözök is így lesz, amikor hív, akkor felveszem, ha nem, "mi a f*s*ért van neked telefonod". Mondom neki, ha elfoglalt vagyok, nem veszem fel, vagy ha nem tudom felvenni, majd visszahívom. Görcsben vagyok már, hogy ezért is jön a szidás és a kioktatás.

Mindig azt akarta, legyek önálló, mégis amiket mondott és ahogy mondta kiskoromtól kezdve, az ellenkezőjét érte el. Amióta ráléptem az önállósodás rögös útjára, és nem feltétlen azt teszem, amit mond, hanem amit én gondolok, ami van hogy nehezebb, de megvan, akkor is megy a balhé, pedig ahhoz, hogy ő jól és gyorsabban megcsináljon valamit, neki is hibákat és nehezebb utat kellett bejárnia. Ő és a pszichológia enyhén szólva távol állnak egymástól, hozzám éppen ellenkezőleg. Mivel tapasztalatom, érzem, hogy ő miket rontott el, a lelkieket próbálom nézni, ötvözve a realitással és megfelelő megoldással, aminek nem az a vége, hogy az egyik félnek "kuss" a neve és bele KELL törődnie.

Most az egyik kutyánk, volt bántalmazott, hirtelen elkezdte a falat rágni, és azt mondta, bár szereti, ha továbbra is így lesz, nem marad itt, mert nem ezért dolgozott a lakáson. Mondom neki, találjuk meg a probléma forrását, a kiváltó okot, mert láthatóan nála a szidás nem válik be. Erre: csináljak, amit akarok, nem érdekli már. Tehát ezen is összevesztünk.

Alapból mindig küzdött, csinálta mindent, oldotta meg az életben felmerülő problémákat, de az ilyenekkel nem tud mit csinálni. Van megcsinálok valamit, vagy nem. Sőt, mára azzal újult, hogy őt saját maga szereti a legjobban, sajnos, ergo én nem szeretem, vagy én nem szeretem eléggé, ami nem igaz, csak már elmúltam 18, lassan 19 leszek, és bár szükségem van olykor a segítségére, magam "fedezném fel" a világot. Mintha zavarná, hogy én is gondolkodok, vannak ötleteim, amiket nagyrészt mindig belém fojt, mert szerinte amit mondok, az csak magyarázkodás, aztán jön anyámmal, aki ezekért hagyta ott, hogy pont olyan vagyok, mint ő (sokszor vele jön, amikor nagy sértéseket vág hozzám). Közben tényleg ő szeret a világon a legjobban és ami körülvesz engem, mind neki köszönhetem.