Hogyan tudnék megbocsátani neki?

Előre is bocsánat a regényért, próbáltam rövidre fogni, csak utólag vettem észre hogy nem sikerült. Köszi ha elolvasod!

Hogyan tudnék megbocsátani anyámnak, aki átugrott minden "nehéz időszakot", és csak akkor jutott eszébe hogy hogyan kellene viselkednie, amikor már felnőttem?

Egész életemben elhanyagolt minden tekintetben, gyakorlatilag magamat kellett felnevelnem, ami önmagában nem is lett volna nagy probléma, ha nem kapom emellé a folyamatos érzelmi bántalmazást. Állandóan azt hallgattam hogy tönkretettem az életét, bár meg se születtem volna, kritizált mindent amit tettem, folyton rajtam vezette le ha rossz napja volt. Teljesen tönkretette az önértékelésemet, traumákon és mentális problémákon kívül semmit nem adott nekem.

Amint lehetett elkezdtem dolgozni és gyűjteni iskola mellett, alig vártam hogy elköltözzek otthonról amilyen hamar csak lehet, és így is lett, egyetem alatt kollégiumba kerültem és az életem sokkal egyszerűbb lett azóta.

De amint elköltöztem szinte egyből elkezdett máshogy viselkedni, nem drasztikusan, mindig csak egy kicsit lett kedvesebb és érdeklődőbb. Talán a távolság, talán az idő miatt, vagy csak azért mert mindezek ellenére mégis szerettem volna azt hinni hogy meg tud változni, de nem szakítottam meg vele teljesen a kapcsolatot, bár ridegen, de beavattam az életembe. Azóta valamennyire normálisnak mondható viszony alakult ki köztünk, néha annyira játssza a tökéletes anyukát, hogy aki nem ismeri azt meg is szokta téveszteni. Érdeklődik, örül a sikereimnek, biztat ha nem sikerül egy vizsga, amikor otthon vagyok megkérdezi mit főzzön, és ehhez hasonló mindennapi apróságok.

Egy részem meg szeretne bocsátani neki, mert talán tényleg magába nézett..az egyetem előtt volt egy nagy veszekedésünk, amikor elmondtam neki mindent ami miatt dühös vagyok rá, olyanokat amikre azt hitte nem emlékszem, amikor kitört belőlem hogy milyen sz*r anya volt, és hogy teljesen tönkretett mentálisan. Sosem kért bocsánatot, de láthatóan rosszul érezte magát utána, és ezután kezdett el megváltozni. Őszintén nem tudom hogy megérdemli-e a megbocsátást, de ettől kicsit kétszínűnek érzem magam, mert mindig is abban hittem hogy mindenki megérdemel egy második esélyt, hogy az emberek tudnak változni ha van hozzá motivációjuk, és egy ilyen embert segíteni kell a változáshoz vezető úton, nem pedig magára hagyni a múltbeli hibái miatt.

És bár egész könnyen szoktam megbocsátani az embereknek, neki valahogy nem tudok. Őszintén sajnálom őt, ezért nem szeretnék minden kapcsolatot megszakítani vele, de borzasztóan dühít ez a kedvesség. Ahelyett hogy jól esne csak felidegesít minden ilyen cselekedete, mert folyton arra gondolok hogy miért nem akkor főzött nekem amikor gyerek voltam és nem tudtam magamra főzni, miért nem akkor támogatott vagy hallgatott meg amikor mélyponton voltam és szükségem lett volna rá, miért most ad meg mindent, amire gyerekként lett volna szükségem. Most, amikor már nincs rá szükségem, amikor felnőttem úgy, hogy közben egy felnőtt se volt az életemben akire számíthattam volna.

Folyamatosan olyan érzésem van mintha arcon köpne minden alkalommal amikor kedves velem, mintha gúnyolódna azáltal hogy megmutatja, hogy tudott volna jó anya lenni akkor is amikor gyerek voltam, csak valamiért mégsem volt az. És jelenleg én érzem magam toxikusnak, mert néha annyira fel tud idegesíteni, annyira sok ez a kedvesség, olyan álszentnek tűnik, hogy én vagyok az, aki passzív-agresszív lesz, vagy veszekedni kezd a semmin. Komolyan próbáltam megbocsátani neki, de minél idősebb leszek annál kevésbé értem, hogy hogyan tudott így viselkedni a saját gyerekével. Mit kellene tennem, hogy fel tudjam dolgozni a múltat, és máshogy tudjak rá tekinteni? Volt már valaki hasonló helyzetben, aki meg tudott bocsátani a szüleinek?