Nagyszülő-szülő konfliktus, édesanyám úgy érzem nem kezel felnőttként. Nők, akiknél ez előfordult, ti hogyan oldottátok meg?

Úgy érzem, anya még mindig nem kezel felnőttként, pedig már több, mint 8 éve elköltöztem tőlük, önálló vagyok, házas, és lassan megszületik az első gyermekem. Utóbbi indokolja most a kérdést, szeretném még a gyerek érkezése előtt rendbetenni a dolgot.

Nem a legdurvább, mindenbe is beleszól szintű viselkedést kell elképzelni. De nem érzem így se sokszor, hogy partnerként kezelne, vagy hogy elismerné, amit mondok/teszek.

Többször megkaptam már tőle pl hogy "nekem könnyű", én könnyen beszélek. Ez különösen zavar, hiszen amióta elköltöztem, dolgozok, mindenem amim van, magamnak teremtettem meg, és saját erőből jutottam el olyan szintre, hogy most már jobb fizetésért dolgozzak, soha nem volt protekcióm sehova, és ők se tudtak engem anyagilag támogatni.

Mindemellett jobban is bánok a pénzzel, mint ők, tudok félretenni, de ez mindig is így volt, mikor alig kerestem valamit, akkor is igyekeztem kevesével spórolgatni - mégse hallgatják meg ha mondok nekik tippeket, tanácsokat, mit hogy lenne érdemes... egyszerűen le vagyok tudva annyival, hogy nekem könnyű. De ez nem csak pénzügyekre érvényes, bármivel kapcsolatban mondom el a meglátásaimat, azokat sose fogadják meg/el, ilyen stílusú válaszokat kapok, hogy "majd ha odakerülsz te is, megtudod", stb. Ez az aduász kb, hiszen jó esetben sose fogok odakerülni, vagy ha igen, már addigra nekik nem lesz aktuális. Hasonló a "majd ha annyi idős leszel", de persze a szülő mindig idősebb marad :)

A baba érkezése kapcsán kezdenek megsokszorozódni ezek a fajta mondatok, meg aztán én is egyre kevésbé tudom tolerálni. Oké, ha elmondja, nála hogy zajlott ez vagy az. Erre pl én reagálok, hogy nálunk hogy lesznek a dolgok valószínűleg, és viccesen rávágott egy ilyet, hogy "úgy rontod el a gyereket, ahogy akarod". Vagy pl a gyermekágyas időszakban kértem, hogy jöjjön el hozzánk, legyen itt velem 1 hetet vagy többet, segítsen kicsit. Már a legelején ezt mondtam neki, akkor semmi kivetnivalója nem volt, sőt örült neki. Most, hogy közeledünk, már jön mindenfélékkel, hogy ő csak akkor jön, ha ez és ez meglesz, stb. Nonszensznek tartom, hogy konkrétan meg se kérdez, hanem ő kijelenti, hogy csak így hajlandó jönni a gyerekéhez, az unokájához, ráadásul még értelmetlen is amit kér (az életterünk átalakítását akarja de olyan elvek mentén, amik konkrétan a saját házukban sem teljesülnek, itt pedig plusz munkával járna a megteremtése). Amikor ezt elmondtam neki, akkor pedig én voltam a rossz, "nem akarásnak nyögés a vége". Mintha én nem akarnám hogy jöjjön.

Próbáltam már eddig is megbeszélni ezeket vele, volt hogy csak ráhagytam... de úgy érzem, valahogy nem sikerül rendes mederbe terelni a dolgot, az én türelmem pedig a hormonok miatt is valószínű, de egyre kevesebb az ilyenekhez, már sok felgyűlt és kb egyből ugrok az ilyesféle mondatokra. Ő pedig többnyire csak megbántódik, bűntudatot ébresztve bennem.

Aki járt hasonló cipőben, hogy tudta megoldani? Hogy kommunikáljak vele, hogy átmenjen az üzenet? Nem szeretném ezeket a véget nem érő játszmákat nyomni a kicsi mellett is...