Normális, hogy itthon minden akkor történik, amikor anyám mondja?

Gondolok itt pl az evésre. Mindegy hogy mit csinálok, akár játszok (és nem tudom megállítani), akár tanulok, akár takarítok, nem érdekli, ha ő kiabál hogy menjünk enni, akkor van 10 másodpercem kiérni a konyhába, különben cirkusz van.

Ha délután megéhezek, és nekiállnék csinálni egy szendót, akkor is cirkusz van, mert nincs még vacsoraidő. Egyáltalán nem értem, minek erőltetni ezt a közös kajálást. Közben úgyse beszélgetünk semmiről, nincs közös témánk. Barátoméknál mindenki akkor eszik amikor épp éhes, a saját szobájában, és mégis jobb családi életük van mint nekünk.

Napközben nem tudok igazából leülni játszani, vagy zenét hallgatni, mert akkor azonnal elkezdenek beszélni hozzám, meg amint betölt a játék, egyből kiabálnak hogy menjek segíteni (hiába kérdezem meg, hogy a köv. egy órában kellek-e segíteni), vagy csak anya random besétál a szobámba, és elkezd sopánkodni hogy milyen kupis az egyik polcom, AZONNAL rakjak rendet, ez aránylag zavaró ha épp olyat csinálok, amit nem tudok abbahagyni.

Vacsora után van csak nyugtom, úgyhogy persze hogy kb kettőig fent vagyok és kockulok, akkor meg azt hallgatom, hogy miért nem fekszek le időben.

Miért kell állandóan cseszegetni? Meg szoktam csinálni minden rámbízott feladatot, de szeretem magamnak beosztani az időm. Ha egész nap nincsenek itthon, sokkal jobban érzem magam, minden feladat kész lesz, de én döntöm el mikor mit csináljak.

Normális, hogy mindenkinek szaladni kell amint anya kitalálja, hogy valami van?

Tudom, költözzek el, stb, erre nem vagyok kíváncsi, mert albérletben lakok de hétvégén meg szünetben vagyok itthon, szóval pont mikor lazíthatnék, de nem lehet, mert ugráltatnak.