Miért csodálkoznak az ilyenek, hogy az apuka egy idő után már nem akar foglalkozik a kisgyerekkel?

Ezt én sem értem. Oké, az első legalább fél évben én sem szívesen bízom / bíztam másra őket, max. az apjukra. Másra csak akkor ha nagyon muszáj. Mondjuk egyiknél sem fordult elő hogy ne tudtam volna magammal vinni szerencsére. Úgy gondolom hogy a gyerekeink ugyanannyira a férjemé mint az enyémek, szóval eleve MI JOGON jelenti ki azt egy anya, hogy nem hagyja a gyereket a SAJÁT APJÁRA? Még hogy anyós, szomszéd néni stb. nem az oké, na de hogy házastársamtól, az édesapjától féltsem? Én is kiakadok ezen, mert fordított esetben kikaparnám a másik szemét...

Egyébként nekem is feltűnt ez az elhúzás de nem ebben, hanem abban ahogyan az emberek a szabadságról vagy az anyagiakról beszélnek:

"Ne házasodj ha neked nincs semmid, mert hogy képzeled hogy beleteszed a seggedet a párod házába? Nem számít ha 10 év alatt majd te is beleteszel ennyit vagy valamennyit. Mi ha összeköltözünk, majd felezővonalat húzunk mindenre."

"Mi az hogy a párom belenéz a telefonomba? Az az én magánügyem, hiszen neki semmi köze semmihez. Végül is ki ő? Csak a házastársam..."

Én ezeken csak röhögök.

Eleve hatalmas gondok vannak egyes emberek hozzáállásával. Már csak az enyém - tiéd a lényeg, a versengés, a titkolózás, a távolságtartás... És egyre több kapcsolatban is ezt gondolják normálisnak. Itt kezdődnek a problémák. Ezért tépik szét egymást válásnál. Mindenkiben benne van a természete (Az egy hülyeség hogy valaki válásnál bolondul meg. Ilyen NINCS.) és általában azok átkozódnak, akarják egymást tönkretenni majd, akik nem tartanak össze eléggé. Akik őszintén (ezen van a hangsúly!) osztoznak jóban - rosszban és igazi PÁRT alkotnak minden téren, azok mindig megtalálják emberi módon a megoldást - még akkor is, ha esetleg együtt már nem megy.

Kicsit elkalandoztam, de az a mondanivalóm lényege, hogy manapság egyre több ember él egymás mellett, de nem EGYÜTT. Sosem ismerik meg egymást igazán, mert mindenki tartogatja a kis "magánügyeit" a kis "szabadságát" és ilyenkor van az, hogy nem meri rábízni a gyereket a saját apjára. Én tudom hogy kinek szültem gyereket és az tuti hogy olyan emberrel nem álltam volna össze aki megbízhatatlan és nem teszi a dolgát. Szóval vagy sok a naiv p.csa (bocsánat) akik tahókhoz mennek hozzá vagy pontosan úgy történt ahogyan kifejtettem. :)

Ezek tipikusan azok az ősanyák, akikre rá van gyógyulva a gyerek, és akik azt hiszik, hogy a gyerek csak és kizárólag az övüké. Nem engedik a párjukat beleszólni semmibe, nem engedik rá vigyázni. Borzalmas lehet a férfinak egy ilyen kapcsolatban lenni.

Ismerősömmel pont ez történt.

Megszületett a gyerekük, na innentől anyuka teljesen kisajátította. Az ismerősöm még hozzá sem érhetett, mert ő nem ért hozzá, menjen el onnan, egy férfi hagyja békén a gyereket. Aztán odáig fajult, hogy a kisgyerek szinte szóba sem áll az apjával, nem akar vele játszani, olyan, mintha nem is ismerné őt. Többször próbált az ismerősöm beszélni a nejével, de ő mindig kiakadt, meg hogy mit kérdőjelezi meg a jó nevelést, meg majd "játszik vele ha nagyobb lesz".

A férfi belefáradt, megunta úgymond, és elvált.

A gyerek meg úgy viszonyul hozzá mint egy idegenhez, pedig mielőtt megszületett volna, mind a ketten akartak volna gyereket, és normális házasságuk volt.

A volt feleség viszont úton útfélen azt locsogja, hogy a férfi milyen tapló szemét volt, hogy nem foglalkozott velük, stb.

Na az ilyen nők takarodjanak a jó büdös francba, már bocsánat. Pont ő akarta, hogy a férfi ne foglalkozzon vele, ő nem engedte a közelébe sem, most meg hirtelen ez lett a gond?

A gyerekcsinálás ÉS nevelés két ember feladata. Egy gyereknek van egy apja és egy anyja, nem pedig csak egy anyja aztán szevasz. AKi képes így viszonyulni a párjához, az megérdemli, ha egyedül marad, mert normális ember ezt nem viseli el. Effektíve ezzel a "neveléssel" a gyerek idegennek fogja érezni a saját apját, nem fog hozzá úgy vonzódni, mintha az apja lenne, és ez csakis az ilyen anyáknak köszönhető.

Persze vannak olyan szülők, akik alapba nem foglalkoznak a gyerekkel, de itt nem erről volt szó.

Én szívesen megkérdezném az ilyenektől, hogy "És a párod mert neked ilyen gondolkodással gyereket csinálni?"

Na, azert ne hagyjuk ki azokat az apuci jelolteket se, akik terhesseg elott es alatt igergetnek fut fat, majd gyerek szuletese utan, meg semmiben nem vesznek reszt, max messzirol nezegetik a gyerekuket.

Ugyhogy ne mindig csak az anyakat szidjuk! :)

Na igen, én sem aértem az ilyet. Valaki jól írta előttem, ezek a tipikus ősanyák, akik majd mindent megoldanak egyedül és mindent ezerszer jobban tudnak, mint bárki más.

Megértem (főleg ha első gyerek és az első 1-2 hónapról van szó), h az anyában benne van egy ösztön, h minden pillanatban ott legyen, csinálja. De azért egy idő után a nrmálisabbja átadja egy bizonyos részét a férjének.

Nálunk pl így működött. Volt, ami kifejezetten az első perctől a férjem dolga volt (mindezt közös megbeszélés alapján, benne se volt elleérzés, h csinálja, bennem nem volt kétség, h képes rá.)

Szóval igen, ez a ciki, mikor a gyerek eléri a 3-4 éves kort, mikor már valamennyire önállósodik, de akkoris "anya nyakán " marad, mert ezt szokta meg, h mindent anya csinál.

Meg is érdemli az ilyen, h kialakuljon egy ilyen helyzet.