Javulhat anyuval a kapcsolatom, vagy egyre rosszabb lesz? Mit tudok ebben a helyzetben csinálni?

21 éves lány vagyok és lassan az őrületbe kerget anyu itthon. Soha nem volt velem semmi probléma, nem feleseltem vissza, nem csapkodtam rá az ajtót, nem iszok, nem cigizek, egyetemre járok, ösztöndijas vagyok középsulis korom óta, segitek itthon, még anyagilag is beszállok a dolgokba amikor tudok.. Itthon mégis mindig belém köt és egyre több vitánk van. Akármit csinálok, és ha nem úgy van, ahogy azt ő elképzeli, akkor elkezd velem kiabálni. Pl. ha főzni szeretnék beleszól, hogy ő azt nem úgy csinálná és még sorolhatnám.

A másik problémám az, hogy nincs egy szabad percem tőle. Múltkor csak elmentem magamnak kaját venni és azért nekiállt velem vitázni, hogy mert nem szóltam neki, hogy jöjjön le velem. Többször feljárok Pestre, mert vannak ott barátnőim, ismerőseim(saját pénzből, sosem kértem tőlük) mégis állandóan vita meg veszekedés van belőle, mert menni akarok. Már avval is megfenyegettek, hogy elveszik az útlevelemet és megakadályozzák, hogy elmenjek (nem Magyarországon élek). Miután hazaérek mindig csesztetve vagyok, mert hogy elmentem. Amikor nem vagyok itthon akkor is állandóan irkál. Mondtam neki, hogy miután befejeztem az egyetemet valószinűleg szeretnék Pestre költözni, letenni még egy tanfolyamot + mellette munkát keresni és a saját lábamra állni, de ezen is csak megsértődött, és vita lett belőle, még csak szóbeli támogatást sem kapok a terveimhez, pedig annyira jól esne. Legutóbb itt mentem el egy barátnőmhöz, mert együtt csináltunk egy egyetemi feladatot és ott aludtam egy estét, és mielőtt elmentem akkor is összeveszett velem, mert hogy nem mondom meg percre pontosan, hogy mikor jövök haza, csak annyit, hogy majd jövök másnap. Minden mozdulatomról tudni akar, a boltba nem mehetek el nyugodtan, mert rögtön indul, hogy ő jön velem, ha azt mondom, hogy ne akkor meg megvan rám sértődve! Pedig már vásárlás közben is volt vita, mert nem tetszett semmi és nem vettem meg és ezért kiakadt, hogy nem igaz, hogy nem találok semmit magamnak, hogy lehetek ennyire szerencsétlen.Én ezt nem érzem normálisnak 21 évesen, és egyre nehezebben viselem, egyre többet összeveszünk és nem tudom, hogy hogyan kezelhetném ezt a helyzetet. Próbáltam megbeszélni vele, de mindenen csak megsértődik és aztán olyanokat vág a fejemhez, hogy én biztos utálom, meg hogy ameddig az ő házában élek ő szab meg nekem dolgokat stb. Sokszor olyan dolgon van vita, hogy nem akkor megyek enni, amikor azt ő szeretné, vagy nem azt eszem amit ő épp elképzelt. Beleőrülök már ezekbe a dolgokba, hogy napi szinten azon kell stesszelnem, hogy vajon mibe fog belekötni vagy épp min fog megsértődni. Gyomorgörcsöm van, amikor bejelentem, hogy épp elszeretnék menni Pestre, mert tudom, hogy mindig hatalmas balhé van belőle, nem is értem ehhez miért kell engedélyt kérnem, amikor még csak a pénzt sem tőlük kérem rá... Aztán olyanokat mond nekem, hogy én mennyire szar vagyok és rossz, és csak megbántom őt, olyat is, hogy ha tudná, hogy ilyen egyszerű, akkor már felakasztotta volna magát, vagy, hogy örüljek, hogy nem veszi el az ösztöndijamat, meg nem tesz ki. Tényleg ehhez kell hasonlitania magát? Amikor én mondom, hogy mások milyenek a korosztályomból, akkor bezzeg azt kapom, hogy én ne hasonlitsam magam másokhoz. Miért okozok neki ekkora csalódást avval, hogy önnállósodni akarok, meg hogy néha elmegyek szórakozni, jól érezni magam?

Tudom, hogy talán az lenne a megoldás, hogy költözzek el, de még egy évem van az egyetemből és azt megakarom rendesen csinálni, utána elszeretnék menni és a saját lábamra állni, de mint mondtam ezen is megvan sértődve és nem akar engedni... Tudok bármit is tenni, ami kibirhatóbbá tenné ezt az egy évet, vagy felejtsem el?