A világon mindennél jobban szeretem a családom és a szüleim, viszont nem azért mert szülők. Valaki érzett már így? (többi lent)

Az elmúlt 3 év alatt a családunk teljesen összeesett. 3 éve, hogy megszületett a harmadik gyerek a családban, a hugom. Amikor megtudtam, hogy kistesóm lesz, nagyon meglepett, és hihetetlenül örültem neki. Emlékszem, hogy mindig is vágytam arra, hogy egy védelmező nővérré váljak, egy második "anyukává", aki nagy boldogsággal csinálhatja majd a szerepét. Akkor még simán bólogattam volna arra, hogy később nekem is 3 gyerekem lesz vagy több. De ez megváltozott. Akkor még kicsi voltam és naív. Mostanra, hogy elrepült ennyi idő, egyre negatívabban látom a dolgokat ezen a téren. A kistesóm szörnyen, és elviselhetetlenül viselkedik. Ordít, nyávog, irigykedik, teljesen megőrült. A szüleim egyre többet kezdtek vele ordítozni, megfenyegették, aztán még néha meg is pofozták. Alapjáraton is volt konfliktus a szüleim között, de ez rátett még egy lapáttal. Édesapám számítógépfüggő, édesanyám pedig mindig próbálja kirángatni onnan. Sajnos az apám erre megsértődik, dühöng. Minden miatt idegeskedik, sokat káromkodik és emiatt magas a vérnyomása is. Anyukám a gyerekneveléstől egy lelki roncs lett, nincs önbizalma, egyből feladja a dolgokat egyátalán nem tud megváltozni. Közben nővérem 17 évesen elkezdett kamaszodni, teljesen megváltozott, ritkán van itthon. Rengeteget veszekszenek a szüleim vele, hogy micsoda felelőtlen csavargó lett, akit nem érdekel a tanulás. (Csak leszögezném, hogy kitűnő érettségit csinált) És aztán ott vagyok én, aki sajnos hasonlóan nagyon ingerlékeny lett ezalatt a pár év alatt. Rossz a közérzetem, depressziós, lelki roncs lettem, mint az anyám. <br>

Ne értsetek félre, néha mi is tudunk nagy családként szórakozni, de már mindennap van legalább egy konfliktus. Sosem voltunk egy olyan család, akik elmennek együtt moziba, például. (még kistesó előtt sem). Szeretném visszakapni azokat az éveket, amikor még jobb volt a helyzet. Nagyon mérges vagyok a szüleimre, mert felelőtlenek, nagyon. Nem tudnak gyereket nevelni, nem türelmesek. Nem gondolták azt végig, hogy alapból is nehezen élünk anyagilag, de mostmár elköltözni sem fogunk. Csak annyit szeretnék még mondani, hogy én már egyenesen rettegek attól, hogy szülő leszek és majd így fogok bánni a gyerekemmel. Hogy majd azt kelljen látnom, hogy nem lehet boldog, mert teljesen tönkretettem, mielőtt elkezdett volna egyátalán élni. Ne értsetek félre, én szeretem a családomat, mert alapjáraton jó emberek. Csak olyan, mintha mind rossz szerepeket kaptunk volna<br>

Valaki volt ehhez hasonló helyzetben? És ha igen, sikerült valahogyan megoldani? Sajnálom, ha elhadartam, vagy tűrhetetlen a fogalmazása a szövegnek, előre is elnézést.