Harag és félelem van bennem, a tudatalattimban. Hogy tudnék boldog életet élni?

A legeslegelejétől kezdeném az életemnek.

5-6 éves voltam, óvodába jártam. Ott kezdődött az egész. Bántalmaztak a társaim. Egy valami nagyon megragadt bennem: Egyedül voltam mindig is. Kint voltunk az udvaron, több gyerek kergetett engem, hogy bántani fognak. Futottam előlük az óvónőhöz, mögé bújtam.

8-9-10-11-12-13-14 éves voltam. Mindig is bántottak. Testileg, lelkileg. Terrorban tartottak. Senki nem állt mellettem. 1 barátnőm volt, őt is mindig bántották. Volt, hogy megrúgtak, volt, hogy felpofoztak (fiúk-lányok egyaránt), de talán ami a legdurvább volt, 3 lánnyal maradtam egyedül az osztályban, majd leültettek a székre és a számba nyomták a papírt, majd befogták a számat. Haza mentem sírva, édesanyám tudta már, hogy mi a baj, biztos megint bántottak. Majd elmeséltem neki, írt is az osztályfőnökömnek, másnap mutattam meg neki félve, amit édesanyám írt. Nem történt semmi, ezek a lányok megúszták egy igazgatóival.

Persze folytatódott minden tovább az ált. iskolai évem utolsó napján is.

Sosem volt merszem visszaszólni, pedig legbelül felemésztett a harag. Sosem mutattam ki hogy félek, de legbelül reszketett a lelkem.

Ma ez vagyok én, egy roncs.

24 éves fiatal nő vagyok. Párkapcsolatban élek. A semmin is kitudok akadni mindig, előjön a harag ha kell, ha nem.

Sehova nem merek egyedül menni, félek az emberektől, félek a reakcióktól, félek mindentől is, ami a külvilág. Nincsenek barátaim, nem tudok barátkozni, elszigetelődök teljesen minden elől.

Szeretnék végre egy egészséges, kiegyensúlyozott életet élni, szeretnék végre kiállni magamért, szeretném végre nyitottabbnak látni a világot, de ez a félelem és ez a harag meggátol teljesen engem.

Tanácsot, illetve segítséget szeretnék kérni tőletek. Tőletek, akik átélték ugyanezt és tőletek, akik bár nem élték át ezt, de külső szemmel is tudnak esetleg valamit mondani.