Miért van az hogy akárhányszor stressz helyzetbe kerülök jön hogy falba verjem a fejem és osszekarmoljam saját magam? Alig bírok megmozdulni és akár egy szót is kinyögni.Neurotikus lennék?

Mert tehetetlennek érzed magad és nem látsz más kiutat, mint saját magad bántása.

Beteg vagy, minden bántás nélkül, komolyan. Kérj szakmai segítséget, még mielőtt nagyobb bajod történik!

Írom én ezt abból a depressziós vagy többszörösen és sokáig fennálló poszttraumámás helyzetemből, amely egészen az öngyilkossági kísértésig üldözött engem, amíg terápiás kezelés alá nem kerültem. Külföldön. Szerencsém volt, hogy volt lehetőségem visszautasítani a gyógyszeres kezelést, és kaptam helyette egy jó pszichoterapeutát, akivel 2-3 évig beszélgettünk csak, de többek között elköteleződtem nála az élet iránt és megígértem neki, hogy sosem bántanám saját magam. Ő magyarázta azt is el nekem, hogy nem normális, ha egy élőlény, akár állat is bántja magát.

Mindez nekem már sok évvel ezelőtt volt, ám ma újra szóba került a kedvesemmel, aki hál'Istennek nem tudja még csak el sem képzelni, hogy lehet odáig eljutni, hogy valaki bántsa magát. Először tizenéves kiskamaszként öltem meg magam majdnem szándékosan.

Ma már tudom, hogy csak nem volt elég eszközöm boldogulni a világ nehézségeivel, nem úgy, mint ma.

Kiskoromban nagyon szerettem a Varázsceruza című mesét és nagyon vágytam magam is egy olyan varázsceruzára, amellyel bármikor bármit bárhova megrajzolhatok. Azért mesélem ezt most itt el, mert szerintem egyértelműen a lehetőségek hiánya okozza az önbántás minden formáját. Pedig mindig van más lehetőség, mint a saját testünkben kárt tenni, csak tán a sok rossz érzéstől épp nem látjuk a kiutat. Ha viszont már tudjuk, hogy mire van szükségünk, akkor az már fél siker, hiszen csak meg kell szerezni! Sosem vagy egyedül!!! Valaki mindig szeret! Értékes vagy azért, mert tiszta lélekkel születtél a világra, ám sok rossz tán beszennyezte a patyolattiszta lelked!

A fájdalomra kell koncentrálni, hogy ne fájjon örökre az, ami már régi seb, ha a lelkünkön is van.

A harag reakció a fájdalomra, az akar ütni-verni, kérdés, hogy tudod-e, hogy mi fáj a lelkednek annyira, hogy a testeden is érezni akarod a fájdalmat. Arról a fájdalomról elmélkedj, beszélj, írj, akár ide is névtelenül, mert a fájdalom megértést és empátiát vált ki, és így segítséget is hozhat, míg a harag nem jó tanácsadó, ugye és többnyire haragot is vonz...

Lehet, hogy tán ugyanabban vagy, mint én voltam: a sok fájdalom miatt, amelyet gyerekkorodban szenvedtél el, olyan vastag falat építettél q szíved-lelked köré, hogy emiatt kell fizikailag is bántanod magad, hogy érezz valamit, mert amúgy már elefántbőr vastagságú a te bőröd is, hogy megvédje a szívedet-lelkedet a további fájdalomaktól...

Minél több embernek meséled el, pláne jó embereknek, akik nem lehülyéznek érte téged vagy elmebetegnek nyilvánítananak (szüleim szerint én az vagyok... sebaj...), annál nagyobb eséllyel jutsz el a megfelelő segítséghez. Ebben a házi orvosodnak is tudnia kell segítenie, ugyanis ha tőle kérdezed ugyanezt, az ő felelőssége lesz, ha veled történik valami...

Nem hiszem, hogy mindenképp kell gyógyszeres kezelés, de nem is vagyok orvos/pszichológus/pszichiáter.

Akármilyen szakemberhez mész, tudjál róla, hogy mindig kérhetsz másod- és harmadvéleményt is más szakembertől, mert egy téves diagnózis nagyobb bajt okozhat, mint az eredeti problémád, ugye.