Hogyan kerjem meg anyukamat hogy menjunk el pszichiatriara?

"Anya,úgy érzem segítségre van szükségem.Vigyél pszichológushoz kérlek"

Nem jól esik erről beszélnem, de megosztom veled. 2018 volt nekem a legsz*rabb év amit csak el tudok képzelni. Már nagyon rég óta dúltak bennem az érzelmek. Általánosban nagyon sokat csúfoltak, megvertek vagy megaláztak. Úgy akartam barátokat szerezni néha, hogy bolondot csináltam magamból. Általánosban egy hülye gyerek még arra is rávett, hogy csak akkor lehetünk barátok, ha csúfolom azt a két lányt. Érdekes, hogy mindig én lettem az igazgatói órák tárgya, de persze ma már tudom, hogy ezek gyerekes hülyeségek voltak, mégis fáj visszagondolni rá. Középiskolában is majdnem ez volt. Én voltam a legokosabb angolból, meg ha valami humán tárgyból kellett tanulni abból általában 4es vagy 5ös voltam. Mégis a barátkozás terén nem sikerült szerencséket elérnem. Ugyan azt játszottam el, hogy bolondozok és így talán több barátom lesz. De akkor már 10.osztály végén sejtettem, hogy valami velem nincs rendben. Folyton addig tűrtem azt, hogy lefogyatékosozzanak meg lehülyézzenek mégis tűrtem. Egyik este amikor ment egy film nyáron egyszerűen annyira magam alatt voltam, hogy az valami elképzelhetetlen volt és akkor bumm, kitörtem. Üvöltöttem, sírtam, törtem zúztam és a fejemet ütöttem. Még az a csoda, hogy anyumék meg apumék "valamennyire" le tudtak nyugtatni. Estére nem javult a helyzet egyáltalán mert fájt a fejem és szédültem. Akkor nem volt mit tenni, bementünk az ügyeletre, az ügyeletről meg természetesen Egerbe. Egerben maga a pszichiátriai osztály az valami szörnyű ahogy belülről kinéz. Féltem is belépni. Ott is valami éjszakai pszichológus fogadott minket, kb. várhattunk rá egy óra hosszát. Ő azt tanácsolta, hogy jöjjünk vissza két hét múlva ugyan ide. Két hét eltelt és bementünk a gyerekpszichiátriára, mert oda irányítottak. No, eltudod képzelni azt is, hogy az se volt jó. Mindenkinek különböző baja volt és ordított meg minden. Én akkor nagyon féltem és egyre inkább depressziósabb lettem. A vicc az egészben az az, hogy csak egy pszichológus fogadta a gyerekeket, aki Miskolcról járt le Egerbe vonattal. Mikor én sorra kerültem teljesen szigorú tekintettel kérdezgetett. Kb. az a nő maga sem volt normális. Mondta hogy ha gyógyszert szeretnénk felíratni, arra sajnos nincs más lehetőség, csak az, hogy Debrecen. Debrecen azóta számomra még a mai napig is a leggyűlöltebb városként futott be a szívemben. Debrecenben minden féle állami gyerek volt, az a csoda, hogy volt köztük egy normális, akivel legalább lehetett beszélni és Laci-nak hívták. Végül két hét leforgása alatt megállapították, hogy elméletileg autizmus spektrumzavarral küzdök. Kaptam rá gyógyszert, persze akkorra már nem Egerbe jártam, hanem Gyöngyösre és ott felírták. Sok év telt el mióta talpra tudtam állni. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy soha ne félj elmondani bármit is! Ők a szüleid, te vagy az ő gyerekük. Ahogy a régi mondás tartja: Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. És ez így is van. Hidd el, ha valamilyen súlyosabb problémát eltitkolsz nem lesz jobb, csak rosszabb és lehet hogy annak még súlyosabb következménye lesz. Nem vagyok pszichológus és abban tapasztalt, de hidd el, hogy én is ott voltam ahol te. Ezzel senki nincs egyedül. A problémákat be kell vallani és egyáltalán nem ciki róla beszélni.