Éreztetek már hasonlóképpen a barátaitokkal kapcsolatban? Én reagálom túl szerintetek? Nagyon el vagyok keseredve. Bővebben lent.

Úgy nőttem fel, hogy volt 3 éves korom óta egy nagyon nagyon jó barátnőm. Ez a barátság egészen eddig az évig tartott, hosszú, hogy miért lett vége (részben azrért, mert komoly kapcsolata lett...). Úgy szerettem, mint egy nővért. Időközben a gimiben kialakult egy hatos lányfogat, imádtuk egymást, mindenki irigyelt minket, hogy mekkora barátság, és elvoltunk egymás között.

Lassacskán ez megszűnt...tudom, ez az élet rendje, de már nem tudunk annyi időt szánni egymásra. Vagyis érdekes, mert egyedül nekem nincs pasim és lehet ezért látom tragikusabban, hogy keveset mozdulunk ki. Vannak más barátaim, inkább haverjaim, akikkel mehetnek, de az nem olyan...Maradtunk négyen a hatból, egyikőjük Pestre költözött, másik fősulin megismerkedett egy sráccal, akivel utazgatnak egymáshoz, mert mondhatni távkapcsolat, és a harmadiknak itt van barátja és nagyon sok időt töltenek együtt.

Tudom, hogy szeretnek és számíthatok rájuk, de érzem, hogy ha a kapcsolataik bekomolyodnak, én egyedül maradok...alakítok ki más barátságokat is, a régi sulikból is maradt, a munkahelyemen is vannak, de mgis annyira egyedül érzem magam. A lány, aki senkinek nem fontos :(

A legnagyobb félelmem, hogy minden barátom építi az életét, elköltözik én pedig akarva akaratlanul a négy fal közé szorulok és nem tudok pörögni, ismerkedni...unom egy kicsit az egészet...én még élnék, a barátaim lenyugszanak, én meg vénkisasszony leszek.

Szerintetek jogos, vagy ezen minden ember átesik? Van okom félni a magánytól?

22/L