A munkanélküliség okozza, hogy teljesen besavanyodtam?

Igen, abszolút okozhatja. Én négy hónapig dekkoltam otthon, és ezalatt mintha kicseréltek volna. Kapcsolatom sem volt akkor, mi több, a munkahely elvesztése napján szakítottunk, így ez még inkább rátett. Borzalmasan éreztem magam amiatt, hogy "csak úgy" vagyok, hogy hiába van pénzem, de munkám nincs - hozzáteszem, nem voltam eleresztve. Az elsődleges gondolatok azok voltak, hogy "mi lesz, ha elfogy?", de ami a leginkább fájt, hogy nem vagyok egy olyan közösség része, amiben minden nap aktívan részt veszek, nem látom ugyanazokat a vidám/szomorú tekinteteket, a kollégáim, akikkel gyakorlatilag megbeszélhettem bármit, nem adhatom önmagam, nem kér meg senki semmire, nem csesz le a főnök, nem dicsér meg az osztályvezető, nem késem le a buszt, túl hamar érek oda egy megbeszélt vacsorára... érted? Egyszerűen csak úgy voltam. Természetesen a barátaimmal találkoztam ugyanúgy, de mikor mondták, hogy ők ugyan hogyan érnének rá délelőtt, hiszen dolgoznak, meg vasárnap este is mostmár mennek haza, mert másnap munka, szóval az nekem szörnyű érzés volt. Szörnyű érzés volt egy ilyen találkozó után hazamenni a nagy és sötét albérletbe, ahol nem várt senki, csak a nyomorult számítógép. Kicsit olyan céltalannak tűnt minden, egyszerűen nem volt olyan, hogy miért, és olyan sem, hogy azért, mert. Nem volt célja még annak sem, hogy lemegyek a boltba és veszek öt zsemlét, max. annyi, hogy majd megeszem. De hogy gyorsan siessek haza munkából, hogy elkészítsek valami kaját barátnőmnek, mire hazaér ő is... semmi. Kicsit antiszoc lettem, kicsit haragudtam mindenkire, megmondani, hogy miért, természetesen nem tudom. Kicsit árnyéka lettem önmagamnak, kicsit szellem az emberek közt, akik ha meghatározott úton járnak, akkor én meg összevissza. Nyilván ehhez az is kellett, hogy a több negatív tényező hatására a felfogásom is alkalmazkodott ehhez, magamba zuhantam.

UGYANAKKOR ez az időszak arra is kiváló volt, hogy miután nagyon sokat voltam egyedül, tökéletesen magamba láthattam, olyan tulajdonságaim, dolgok iránti érdeklődéseim mutatkoztak meg, amik addig a felszín alatt voltak. És igazából ezek voltak azok, amik segítettek talpra állni. Azóta újra sínen van minden, van egy tündéri barátnőm, jó munkám, boldog vagyok, ám úgy érzem ezen biztonsági fal mögé került újra az az igazi önmagam, ami azokban a nehéz időkben jellemzett. Nyilván ez már csak az egyéni és személyes gyengeségem miatt van, más indokot nem találok rá. Nah, hát nekem valahogy így nézett ki egy ilyen, az ember életében ún. "húzós időszak". Remélem segítettem. Nem tudom van-e különösebb célja a kérdésnek, vagy csak tájékozódsz, de ha van kérdésed vagy bármi, írj emailt, szívesen mesélek még. Sok sikert és szerencsét kívánok a dolgok rendeződéséhez, fel a fejjel! :-)

Én jóformán kisebb nagyon kihagyásokkal 4 éve vagyok munkanélküli. Közben persze voltak munkáim fél évre, 2 hónapra stb... de azok mind határozott időre szóltak, és soha nem kaptam olyan normális munkát, ami nem határozott időre szólt.

Eleinte nagyon jó volt, hogy nem kell hajnalban kelni, nem kell alkalmazkodni senkihez (párom van), időm van mindenre, eljárhatok bárhová, addig pihenhetek, ameddig csak akarok...

Aztán jött az a helyzet, hogy elfogyott a pénzem, munkanélküli segélyre nem mentem, mert megalázónak tartottam, így semmi nem maradt, csak a magány, a megvetés mások szemében, az unalom, és a pénztelenség...

Még a mai napig munkanélküli vagyok, holott minden másnap megyek munkát keresni, egész nap neten keresem a munkákat, de sehova nem vesznek fel.

És az a legrosszabb, hogy senki nem hiszi el, hogy nem kapok munkát. De kapok, csak az csikkszedés a parkban, takarítás pályaudvaron, csapos kocsmában.

Annyi a lényeg ebben, hogy rettentően szenvedek, és azon vagyok, h találjak melót, de nagyon nehéz...