Ti milyen megoldást tudtok erre a betegségre?

Beteg vagyok, de képtelen vagyok beismerni... ha valaki beugat, akkor addig nem nyugszom, amíg vissza nem szóltam neki. Szeretek semmivel sem törődni, úgy élni, mint egy boldog, makacs dankóros... a kiskutyámmal szeretek járkálni az utcán, a nagymamámhoz elmenni, beszélgetni vele (kiönteni neki a lelkem), mert csak ő érti meg az én összetett, érzékeny kis lelkem. Addig játszom az agyam (interneten, bárkit képes vagyok megkeresni), amíg meg nem találom azt, aki megsértett és valahogy nem sikerül visszaoltanom/meg nem kapom, amit szeretnék (törődést, stb.).

Képes vagyok a SAJÁT PROBLÉMÁIMAT átültetni másokra, szóval akár azt mondani nekik, hogy "nem volt nagyobb gondod annál az életben, hogy kiverted-e a farkadat 1 nap v. nem?" amikor ez teljesen igaz rám, szóval semmit sem csinálok azon kívül, hogy másokat oltogatok és verem a pici fütykösöm a kutyusomra és a nagymamám szoknyájára + játszom a gépen/filmet nézek, stb.

Egyedül egy villamosra képtelen vagyok felszállni, mindig kell mellé, valaki, akitől megerősítést kap a kis lelkem. Vannak időszakok, amikor ez változik, de rövidek.

Szóval ez van, de a fenti dolgokat viszont csinálom. Nem tudom, hogy tudnék egy egyensúlyt teremteni az életemben, de úgy érzem, ez nem is fog változni, amíg el nem megyek önszántamból egy random kiválasztott pszichológushoz. Vagy így döglök meg (de ez se naon zavarna, elég igénytelen vagyok, a gerincről meg az önbecsülésről még nem is hallottam).

Múltkor pl. képes voltam felcsöngetni az öcsémmel (aki 13 éves) az egyik volt barátomékhoz (panelban laknak), aztán röhögve elsietni. Képtelen vagyok elfogadni, hogy a másik lexarja, és kimondhatatlanul hidegen hagyja őt mindaz, amit én nagynak látok.

Persze, ha újra találkoznék vele az életben, megint benyomnám azt a személyiségemet, amit ő megszokott tőlem. Semmit sem tudna/venne észre abból, hogy egész nap csak a kukimat verem. Játszom az agyam, a laza srácot, aki mindenkit és mindent telibexar, viszont titokban egy iszonyat sérülékeny lény vagyok. A másikról meg képtelen vagyok ezeket elhinni, SŐT, ha a másik így viselkedne, akkor rögtön ugranék rá és ott támadnám, ahol ér (szavakkal). Ezek csak szavak, elszállnak, hidegen is hagyják a másikat én viszont ezt máshogy látom és ÉRZEM. Tehát képtelen vagyok túllépni az érzelmeimen, viszont MINDENT CSAK TAGADOK, NEHOGY GYENGÉNEK TŰNJEK. Próbálok is ehhez méltóan viselkedni, de sosem fog teljesen menni.

Miért lehet mindez?

Pán péter szindróma lenne talán?

Jövőre 20 éves /f leszek. Kerepesi kisparaszt voltam, most azt hiszem anyuci veszi a rapper cuccaimat, raj vagyok, de nem tudom...

ÉRETTSÉGIRE is egy mackónadrágban mentem, és éreztem, hogy gáz, aztán otthon fájt is miatta a lelkem, hogy beszóltak a tanárok, de ezt is tagadtam mindenki előtt. Szegény kis barátomat is terheltem ezekkel, és csak most kezdem észrevenni hogy mindvégig lexart... csak meghallgatott de semmikor sem érezte át mindazt, amin keresztülmentem. És tényleg, sokkal inkább felettem áll, mint én ő felette. Jobban wowozik, jobban érti a dolgát, az életben is többet ért... Csak a beképzeld, nagypofám hiteti ezt másképp el velem úgy érzem. És mindenkiről pletykálok és iszonyat fontos h mit gondolnak rólam. Szorongok és félek, de azt pszichopatának akarok tűnni.

Nem vagyok képes elfogadni, hogy ÉGŐ megjelenni velem emberek előtt, lehet pont ezért is fikázok mindent és mindenkit, hogy nagyobbnak tűnjek mások szemében.