Egy roncs vagyok. Lesz ebből valami!?

Az a helyzet, hogy hetek óta de lehet hogy már hónapok óta olyan nem tudom. Semmilyen vagyok.

Tulajdonképpen akikkel idáig jóba voltam illetve nagy haverjaim voltak senki nem maradt meg. aki jött, annak addig voltam jó amíg baja volt.

Semmit nem tudok kezdeni magammal. Bár őszintén kedvem sincs mindent előröl kezdeni. Komolyan 17 évesen itt panaszkodok, mi lesz később. Már most úgy érzem többet szívtam mint bárki más, persze nyilván nem de más ezt így magamon megtapasztalni.

Régen sose volt ilyen. Nem kellett senkivel foglalkoznom, nem kellett azzal törődnöm, hogy kit bántok meg mivel mert folyamatosan jött helyette új. Mostanra elértem, hogy szinte senkim nincs. Mármint persze vannak haverjaim, de ezek csak ilyen felületes barátságok. Szóval, h is mondjam. jól nézünk ki egymás mellett a képeken és ennyi

Régen, amikor kis nyomi csicskagyerek voltam komolyan jobban éreztem magam. Most hogy nézek ki valahogy b*szhatom.

Azon agyalok, hogy hogy tehetném el magam, de ahhoz úgy érzem egyenlőre hang vagyok. Nem miattam, hanem a családom miatt.

17évesen gondolom abnormális azt gondolni, hogy elég volt.

Bocs a regényért, de nem tudom kivel megbeszélni, muszáj volt ezt kiadnom magamból. Jobb nem lett^

Volt már valaki hasonló helyzetben?

17f.