Olyan érzésem van, mintha belül valami végleg meghalt volna. Van ebből kiút?

Úgy érzem, valami végleg megsemmisült bennem.

Egyetemen tanulok, egy olyan szakon, amit egyáltalán nem szeretek, azelőtt meg egy olyan gimnáziumban, ahol ugyanez volt a helyzet. Reál, én viszont mindig inkább a kreatívabb, "művészibb" irányba szerettem volna menni, de a szüleim elvárásai alapján döntöttem.

A szorgalmi időszakban is, minden reggel már a nap végét várom, próbálok teljesíteni, többé-kevésbé megy is. A vizsgaidőszakot már meg sem említem, gyomorideg 0-24.

Nincsenek hobbijaim, nincsenek céljaim.

A valaha volt kreativitásom teljesen halott, tehetségtelen vagyok mindenféle képzőművészeti ágban. Írásban is csak a nagy átlagot képviselem.

Mások elmondása szerint volt tehetségem a zenéhez, az énekléshez, mára ez is a múlté. Hangszeren nem vagyok képes megtanulni korrektül játszani, a hangom pedig 8 év masszív bagózásban teljesen tönkrement.

Régen minden álmom az volt, hogy zenekarban játszhassak/énekelhessek, akár csak hobbiként, mert azért a valóság talaján trappolok én is és tudom, hogy a zenéből csak nagyon kivételes esetek képesek megélni.

Mindezt tetézi az utóbbi években kifejlődött "emberfélelmem": nem tudok még csak beszélni sem előttük anélkül, hogy idiótán makognék.

Van párom, aki minden tekintetben az ellentétem. Céltudatos, tehetséges, talpraesett lány, akire mindezek miatt irigykedem, hiszem első kézből látom, hogy ezt az "élet-dolgot" lehet jól is csinálni.

Nem tudok örülni semminek... Nem látom értelmét semminek, amit teszek. Konzisztenciám bomlik, lassan teljesen elvesztem a józan eszem.

Nem szeretek emberek között lenni. Tudom, hogy másnak sem könnyű az élete, viszont a többségen látom, hogy tele vannak élményekkel, célokkal, amik hajtják őket előre és teljesen elkeserít, hogy én már legalább 5 éve nem tudok még csak egy tyúklépést sem tenni.

Mindezek ellenére mindig is vágytam rá, hogy kreatív, impulzív emberekkel együtt valami újat hozzunk létre. Vágyom arra, hogy én is kapjak egy kis figyelmet, esetleg érjen egy-két sikerélmény, még ha ez így meglehetősen nárcisztikusnak hangzik is.

Várom az utolsó napomat. Azt sem bánnám, ha holnap nem ébrednék föl.

Mellesleg voltam szakembernél, sőt, osztályon is. Részesültem gyógyszeres kezelésben is. Nem segített.