Miért taszítom el a barátaimat?

Kiskoromban először meggyűlt a bajom a barátkozással,de mire általános iskolás lettem már elég sok barátot szereztem, abban az időben nagyon nyitott voltam mindenki felé.Iskolában és iskolán kívül is voltak barátaim, csak az volt a baj hogy nem mindig volt kedvem hozzájuk.Sokszor kamu indokokat találtam ki hogy ne kelljen minden nap suli után is ide-oda menni velük, jobban élveztem otthon az egyedüllétet, családdal, háziálattal és könyvekkel.Érdekes hogy ez csak általános iskola vége felé alakult ki, odáig élveztem a mindennapos társaságot, és bár akkor se mindig volt kedvem hozzá de attól még elmentem és jól éreztem magam.

A gimnázium első évében is nyitottabb voltam, aztán bizonyos dolgok miatt megváltozott a hangulatom, magányra vágytam,szomorkás voltam, az elég rossz időszak volt nekem és a családomnak is.És mivel ez az időszakom hónapokig tartott, így időközben rájöttem hogy az emberek csak úgy élvezik a társaságomat ha boldog vagyok, és mivel programokat sose szerveztem, én mindig az voltam akit csak hívnak ide-oda, és már a hangulatom se volt jó így szépen lassan elkezdtek elkopni mellőlem a barátaim.Aztán eltelt pár hónap és rájöttem hogy ez így nem mehet tovább, mert végre volt sok időm magamra, de eközben elég magányos lettem.

A baj csak az hogy sehogy sem tudok barátokat szerezni, mert ha kezdek jóban lenni valakivel akkor az vagy unalmasnak talál, vagy nem tetszik neki hogy nem szervezek programokat, vagy csak nagyon érződik rajtam az az erőltetett boldog hangulat.De nem tudok mit tenni, amíg rossz a kedvem senki nem akar barátkozni velem, addig meg nem tudok őszintén jókedvű lenni amíg nincsenek barátaim.

Vagy az is lehet a baj hogy tudat alatt el szoktam taszítani a barátaimat, észrevettem hogy ha valakivel kezdek túl jóban lenni akkor valamiért elkezdek vagy flegmábban viselkedni, vagy a hangulatom is rosszabb lesz, mintha nem akarnám hogy barátaim legyenek.Pedig akarom!

És akármennyire is nem szeretném sokszor idegesítenek az osztálytársaim, annyira gyerekesen tudnak viselkedni néha, és nem tudok jókat beszélgetni velük olyan dolgokról amik engem is érdekelnek.

Nem utálom az embereket, igazából inkább irigy vagyok azokra, akik társasági emberek, mindig is csodáltam azokat akik bármilyen társaságban el tudták engedni magukat.

Egyébként még mindig szeretek itthon lenni, olvasni, vagy esetleg filmezni, de szeretnék barátokat is, mert ha sokat vagyok egyedül mindig rosszul érzem magam hogy bezzeg az osztálytársaim tudnak bulizni meg jól érezni magukat én meg itthon olvasgatok egyedül:/

Mit csináljak? Miért taszítok el mindenkit ha közben barátokat akarok szerezni? Hogyan tudnék megváltozni?

Mert apával is ez a helyzet, erre nem olyan rég jöttem rá, és bem vigasztal a tudat hogy felnőtt korban is hasonló lesz a helyzet mint gimiben, ha nem vagy elég "jófej" akkor nem is foglalkoznak veled.

16/l