Rendben van ez így, hogy mindig én kezdeményezek?

Detto. Én egyszer kipróbáltam, hogy ha ő nem fog szóba állni velem, akkor én se fogok!

Kivételesen nem könyörögtem neki sírva bocsánatot (egy ő általa túlreagált dolog miatt), és nem én bújtam hozzá, hanem "lássuk mi történik" alapon ezúttal le se tojtam egész este. Egymástól elfordulva aludtunk el, reggel pedig ő jött oda hozzám és ő kezdeményezett. :)

...egyébként ezen eset óta valamiért nem vitatkoztunk többet.

Szerintem próbáld ki. Előbb utóbb megenyhül és rá fog jönni, hogy egy kapcsolat két emberről szól, nem egyről.

Azért nem minder férfi ilyen ;)

Én például megnem tudnám bántani semmivel a páromat, de ha mégis sikerül valami jelentéktelen dologgal akkor bocsánatot kérek, stb.

A párod nehezebb eset nálad így lehet csak másnapra enyhül meg.

Mindenesetre ismerd ki jól, hogy ne is legyenek problémák. :3

Én is férfi vagyok, és amit leírtok, ez az egy éjszakás átfutás rám is igaz.

De emögött nem az van, hogy csak másnapra jövök rá, hogy nem volt igazam, vagy hibáztam, valójában ezzel többnyire már a következő pillanatban tisztában vagyok, és bánom is.

Viszont nyíltan bocsánatot kérni akkor sem akaródzik, habár tudom, hogy úgy lenne fair.

Inkább kivárom azt az éjszakát, és másnap új nap tiszta lappal alapon megpróbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és esetleg futólag és nem túl hangsúlyosan bocsánatot is kérek két más téma között.

Ilyenek vagyunk, belénk nevelik, hogy büszkék legyünk, és kitartsunk az álláspontunk mellett, ne adjuk meg magunkat. Plusz a hormonjaink is táplálják ezt az egót.

Ez a szeretteinkkel szemben néha lehet, hogy nem fair, másrészt ugyanez miatt tudunk határozottak maradni a világban.