Engem zavar az idő múlása. Másokat nem?

Nem.

Én örülök neki hogy egyszer minden elmúlik, véget ér. Ettől olyan szép. Itt kell hagynom ezt a világot, kénytelen vagyok.

(A felnőttek világát egyébként sem nekem találták ki.)

Van emiatt egyszerre szomorú, de mégis vidám érzésem. Nem tudom megfogalmazni, olyan mint amikor a boldogságtól könnyezel, hogy ezt a pillanatot is megélted, megszenvedted. "Ezért a pillanatért megérte idáig élni."

De sajnos ebből annyira, de annyira kevés jut..

Túl sok a fájdalom, a bánat, a szegénység. Kevés az öröm, a boldog pillanat. Állítólag ha színleled, hogy jó kedved van, akkor egy picit az is lesz. Próbáltam, nem működik.

Az üres, jelentéktelen szürke napok el nem múló végtelensége egyszer véget ér. Jó ez így.

Nem.

Szép, aktív és produktív éveim vannak, mióta felnőttem, nem kívánom vissza azokat az időket, mikor még nem terült meg a befektetett energiám. Én várom, mi sül ki a dolgaimból, amikkel foglalkozom.

Néha tud hiányozni a gyerekkorom; jobban meg kellett volna becsülnöm azokat az időket. Mégis próbálok erre a lehető legkevesebbet gondolni, hogy (bármilyen klisé is) jobban meg tudjam élni a jelent.

Persze ettől még zavar az idő múlása (szívfacsaró látni, ahogy a szüleim, kiskedvenceim öregszenek például), de úgysem tudom megállítani, vagy tenni ellene bármit is.