Vajon mit jelenthettem neki?

Kicsit hosszú lesz...

Itt, ezen az oldalon ismerkedtem meg a lánnyal. Először hosszú leveleket írtunk egymásnak. Egyszer arról panaszkodtam, hogy nem nagyon van olyan ismerősöm, akivel el tudnék menni túrázni, kirándulni, pedig de jó lenne. Erre először úgy reagált, hogy ő is hasonlóképp van, meg azt írta, hogy most mondaná, hogy menjünk együtt, de nem tudja, mit szólna hozzá a párja. Aztán nem sokkal később azt írta, hogy találjam ki, hova menjünk, mert a párja elengedte.

A szűk egy év alatt 5-ször találkoztunk. Volt, hogy meg is szálltunk valahol. Kilométereket utaztunk egymásért, ő is miattam. Amikor az ő városába mentem, felajánlotta, hogy fizeti az utazásom (természetesen nem fogadtam el).

Szinte minden áldott nap beszéltünk Messengeren. Nagyon egy hullámhosszon voltunk. Olyan dolgokat is elmondott nekem, amiket talán még a párja sem tud. Támogatott, ahogy én is őt.

Én nem akartam beleszeretni, de hát megtörtént. Vágytam rá, kívántam őt, úgy hittem, ő az igazi, akit mindig is kerestem. És olykor úgy tűnt, talán ő is hasonlóképpen érez, csak nem mer kilépni a kapcsolatából, amiről ugyan keveset beszélt, de úgy tűnt, nagyon nem az igazi, hogy nem kapja meg otthon azt a törődést, támogatást, szeretetet, amelyet megérdemelne.

Egyáltalán milyen pali az, aki - elvileg zokszó nélkül - hagyja, hogy a párja egy másik pasival kirándulgasson, akit ő egyáltalán nem is ismer?

És egyszer bevallotta, hogy tetszem neki

Sokat tépelődtem, színt valljak-e. Végül úgy döntöttem, megteszem. Mert tudnom kell...

Egyébként az utolsó találkozónk előtt nem sokkal eléggé megváltozott a kommunikációja...

Régebben úgy kommunikálta, hogy nem az az ölelkezős típus, nem is fogadja el mindenkitől, de tőlem elfogadta, és ezért érezzem magam különlegesnek. Aztán most meg azt írta, hogy igazából csak azért fogadta el, hogy ne sértődjek meg. Meg letiltott az ajándékozásról is. Pedig ő ajándékozott először... Az én érzéseimet (mármint hogy rosszul esik nekem, amit ír) "felesleges drámaként" kezelte, és támadott, mikor egy rossz szót nem írtam neki.

Úgy éreztem, nem becsül meg engem, de már eldöntöttem, hogy megmondom neki az igazat, holott egyre inkább úgy tűnt, csak én láttam bele túl sokat ebbe az egészbe.

Csak a találkozó végén mondtam el neki. Ő kezet fogott velem, és azt mondta jóformán mindenféle érzelem nélkül, hogy akkor itt vége, többet nem találkozunk.

Azóta egy sort sem írt. (Én sem neki)

Úgy tűnik, nem érdekli, hogy mi van velem, hogy élek-e vagy halok. Talán már el is felejtett.

Azt persze tudtam, hogy benne van a pakliban, hogy véget ér a barátságunk, és én is úgy gondolom, hogy így ez nem mehetett volna tovább. De nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen lemond rólam. Mintha semmit sem jelentettem volna neki soha.

Barátaim, ismerősöm, akiknek elmeséltem mindezt, ők sem tudják ezt hova tenni.