Szerinted élhet úgy egy ember éveken, évtizedeken keresztül, hogy elnyomja az érzéseit, mert valamilyen esemény hatásaként/következményeként ezt érzi a legjobb megoldásnak? Miért igen/nem? Te tudnál így élni az életed hátralevő részében?

Én így élek.

Bár nem elnyomásnak mondanám, inkább "félreteszek" egyes gondolatokat, vagy azonnal továbblépek rajtuk. Én például így tettem félre a magány érzését, egyszerűen tudatosítottam magamban, hogy úgy sem lesz barátnőm, barátaim és ez van.

Ha csajjal beszélek, társaságban látok másokat csajozni, párokat látok, akkor szimplán elmondom magamban, hogy nekem erre úgy sincs lehetőségem, és így nem kezdek el szomorkodni, irigykedni, szimplán tényként kezelem.

Kicsit úgy tudnám elmagyarázni, hogy megölöm a gondolatot még mielőtt megszületne. Régen ha megláttam egy jó csajt, akkor rossz érzés volt hogy nekem nincs barátnőm, vagy eljátszottam a gondolattal hogy de jó lenne egy ilyen csaj, felesleges sóvárgást kiváltva ezzel.

Néha "elgyengülök" ha belép egy lány a komfortzónámba, de legtöbbször azt veszem észre hogy csak átvernek. Közelednek, ismerkednek, flörtölnek, aztán mikor kezdek megnyílni feléjük, akkor gyors hátraarcot csinálnak. Amit sokszor furcsálltam, hogy keresik a társaságom, ők jönnek oda, jól érezzük magunkat. Aztán másnap ha odamegyek, akkor levegőnek vagyok nézve. Az ilyen helyzetek megerősítenek abban, hogy sokkal jobb nekem egyedül, kiegyensúlyozottan, mint folyamatosan összeszoruló szívvel, gyomorral, csalódottan élni.