Mit tegyek, ha csak egy szánalmas selejt vagyok?

Történetem:

23 éves vagyok és fiú, de utálok fiú lenni. Mindig is utáltam, de ezt kell elfogadni, mert ez van, vagyis inkább el kéne...Ez csak egy dolog a sorban.

Mivel a fiúkhoz is vonzódom, ezért melegnek adom ki magam, de sokszor undorodom a melegek világától... A társkeresők, a szórakozóhelyek és minden olyan felület, ahol ismerkedni lehetne tele van undorító, perverz alakokkal... és sajnos a nagyon nagy többség ilyen...

Én amúgy sem arra vágynék, hogy férfiként szeressen egy másik férfi, de tökmindegy, hogy mit akarok. A természet elb*szott. A testemet, vagy az agyamat, nem számít, a lényeg úgyis az, hogy úgy alkotott meg, hogy a kettő még véletlenül se legyen szinkronban egymással.

Ebből kifolyólag szerintem eléggé sejthető, hogy még szűz vagyok, és ha ez nem lenne elég durva 23 évesen, hát még csókolózni sem csókolóztam soha.

Nem is nagyon tudtam volna, mert förtelmesen ronda vagyok. A külsőm olyan, mintha ott sem tudta volna a természet rendesen eldönteni, hogy milyen nembe skatulyázzon be. Férfinek túl nőies vagyok, nőnek pedig túl férfias. Itt lebegek a kettő között valami korcs szörnyszülöttként. Undorodom is emiatt magamtól.

Az egyetemen fél évig bírtam, nem tudtam beilleszkedni kicsit sem. Bárhol jártam eddig, valahogy sehol sem tudtak 100%-osan elfogadni, mert valahogy szerintem mindenki érzi zsigerből, hogy életellenes a létezésem maga...

A munkahelyeimen eddig nem bírtam pár hónapnál tovább. Általában még a próbaidőben elküldtek.

A mostani munkahelyemen lassan 1 éve itt vagyok, de itt is csak azért maradtam meg, mert nem sok mindent kell csinálnom, így nem nagyon szerencsétlenkedhetek el semmit, viszont ez nem munkahely... Nevetséges az egész, ráadásul éjjeli műszak, ami megint csak nem tesz túl jót a hangulatomnak sokszor... Váltani már félek, mert ha elkerülök egy komolyabb helyre, és ott megint elbocsátanak, akkor minden összedől... Végre sikerült felkötöznöm vidékről Pestre, és nem nagyon szeretnék visszakerülni, mert otthon csak még magányosabb vagyok, és még kevesebb esélyem van a munka világában a lehetőségek elég csekély száma miatt. Tudom, mert már próbáltam nem egyszer érvényesülni otthon, és nem ment.

Nincs semmilyen társasági életem. Egy barátom van, de vele is elég nehéz. Alig beszélünk, találkozni még kevesebbet, jó ha havonta egyszer, ami nekem meglehetősen kevés. Számomra a barátok szerzése és megtartása elég nehéz, sokan hagytak már ott, és mivel elég fura is vagyok, nem sokan akarnak közeledni hozzám.

A legtöbbet az édesanyámmal beszélek, ami egyrészt jó, mert nagyon szeretem, és azt is, hogy ilyen jó és erős köztünk a kapcsolat, de kissé szánalmasnak érzem, hogy szinte ő az egész társadalmi életem, és a "legjobb barátom" majdhogynem, mert nagyjából csak ő képes tolerálni. Még a nővérem sem volt rá képes soha, burkoltan gyűlölt is mindig. Apám meg szeret, de elég magának való, zárkózott ember.

A családomat szeretem, és ők az egyetlen okai, hogy még létezem, de néha már sajnos ez sem elég...

Úgy érzem, hogy nekem nem kellett volna megszületnem, vagy legfeljebb csak negatív példának, hogy "Igen, emberek, lássátok, hogy ilyet soha ne csináljatok, ez rossz, ez a selejt."

Köszönöm annak, aki elolvasta a történetem.

A kérdésem pedig az lenne, hogy valóban selejt vagyok, szánalmas, semmilyen, életre nem alkalmas, akit a természet még az elején kigyomlált volna normális körülmények között, és csakis a civilizált társadalomnak köszönhetem, hogy még élhetem a semmirevaló kis selejt életemet?

Engednem kéne hát és meghalnom?