Miért mindig ugyan azokkal az élethelyzetekkel küzdök? Mit csinálok rosszul?

Kitanultam egy szakmát, amiben sosem dolgoztam, csak hébe-hóba magamnak kerestem pénzt vele. Ez volt 2 év.

Elmentem olyan munkákat végezni, amihez elég egy érettségi: eladó, konyhai kisegítő, árufeltöltő stb.

Művészeti középiskolába jártam, szorgalmas voltam és a humán tárgyakból jó tanuló, ugyanakkor a rajz érettségi kb. semmibe nem számít egy egyetemen, így kevés pontom lett.

Szerencsére művészeti egyetemeken pedig rajzolós/ kreatív alkalmassági van, nem a pontok számítanak.

Először még a szakma előtt a Moméra jelentkeztem textiltervezés szakra, de nem vettek fel. Akkor még tényleg volt hova fejlődnöm.

Dolgoztam tovább, aztán bekattant, hogy nekem a Képzőművészeti Egyetemre kell járnom, mellete jelentkeztem más levelezős szakokra is.

A művészetire nem vettek fel, ilyen szakok egy másik egyetemen levelezőn ritkán indultak, kevés jelentkező hiányában, nem tudtak felvenni.

Addig dolgoztam, fél évet itt, fél évet ott, hamar elrepült egy újabb év.

Az akkori barátom nagyon nehezen viselte a tudatot, hogy bármely egyetem lenne, távkapcsolat lenne, így önmagát sajnáltatva, hogy egyedül fog maradni, negatív érzéseket keltett. Nem lesznek barátaim, vagy inni fogok, mert a művészek olyanok, stb.

Mivel a szakmán( nem művészeti) elég mellőzöttnek éreztem magam a csoporttársaim által, így jól lehetett rám hatni ezekkel.

.

Mindig is a művészeti területre vágyódtam, nehezen tudtam elkötelezni magam egy vidéki árufeltöltő munka iránt, nem mondtam meg mikor egy munkára jelentkeztem, hogy egyetemre szeretnék menni. Ez nagyon nagy belső konfliktust okozott nekem, pszichoszomatikus tünetekkel.

Minden munkahelyen azt éreztem, nem vagyok a helyemen, de már csak egy kicsit kell kibírni.

Maga a felvételi eljárás is túl nagy izgatottságot okozott, konkrétan rettegtem tőle.

3x nem vettem fel oda ahova a legjobban szerettem volna járni az utolsó fordulóban estem ki, közben azzal a barátommal szétmentünk, el is költöztem tőle.

Megtanultam egyedül helyt állni, igaz, pocsék munkakörökben, talán néha egy-egy adminisztratív munkám volt, amit kedveltem, de sokszor kinéztek, hogy nem vagyok diplomás, és mindenhol alulfizettek, (holott a többiek sem bértábla szerint kaptak fizut.)

Majd jött egy áttörés, bevállaltam nappali tagozaton egy vidéki művészeti egyetemet. Felvettem a diákhitelt, és igyekeztem legjobb tudásom szerint elvégezni, ami sikerült is. Csakhogy voltak gondok az oktatással, kicsit ebbe nyúlik bele, kicsit abba, nem tanultunk piacképes dolgokat.

Egyetem után hazaköltöztem, egy kis albiba, és dolgozni kezdtem. Csakhogy onnan mennem kellett egy drágább albiba, és a munkahelyem megszűnt, mindenhol, csak alkalmist kerestek, még ilyen helyekre is mint a Lidl, vagy auchan. Eleinte nagyon gondosan adtam be a jelentkezéseimet mind a szakmunkára, vagy az egyetemi képzettségemnek megfelelően, mostmár oda jutottam, hogy le kell tagadnom a diplomámat, hogy behívjanak egy gyárba interjúra, hogy a számláim fizetni tudjam, meg hétvégi munkát is vállaltam, de az a cég is csak annyi munkát tud biztosítani. Ebben a félévben mindenhova csak határozott szerződéssel vettek fel engem, közben hitegettek a hosszabbítással és mindig pórul jártam. Ez a hétvégi munka is kikérdezte az 5 éves terveimet, és a megállapodás után mondta hogy amúgy csak fél évre kötnének szerződést azt is csak erre a hétvégi munkára.

Már mesterképzésre jelentkeztem az egyetemen, 3 helyre beadtam, tovább is jutottam az alkalmasságikon, közben lett barátom, aki bár összehasonlíthatatlan a korábbi kapcsolatommal, burkoltan szeretné ha nem az egyetemet választanám, azaz ha nem járnék nappalira, ugyan az a dilemma, és szorongás mint korábban….

ugyan azok a kizsákmányoló munkahelyek, ugyan úgy ideiglenes minden, mint 10 évvel ezelőtt csak sokkal nehezebb megélni és még egy ilyen csipp-csupp munkát is találni mint korábban, diploma nélkül. Úgy érzem minden ismétlődik.

Azért szeretnék ráépülő képzést tanulni, mert érzem hogy ez kevés, tanítanék vele, vagy jobban elmerülnék egy specifikusabb területben. Mikor ezt elhatároztam, egyedülálló voltam, és gond nélkül nyomorogtam volna még két évet, ha közben a szenvedélyemnek élhetek, de így most teljesemen összezavarodtam, a korom miatt is aggódom, illetve hogy nem teremtek egzisztenciát. Olyan kísértetiesen ismerős minden helyzet, és ezért nincs kedvem bizakodni, de nem tudom az álmaimat elengedni. Ez egy kissé mazochista magammal szemben, és megbántom vele a szeretteimet, pl. a páromat.