A sértődős emberek miért nem bírják legalább 2-3 napig? Sokan már 1 nap után mindenféle világvége következtetésre jutnak, ha valaki nem ír vissza nekik, aki amúgy távolabbi ismerős, barát. Nem pár és nem is családtag.

Úgy érzik,hogy ezt várja el tőlük a társadalom (pl lehet régen sokat beszélgettek ilyenről másokkal,vagy nem, csak úgy érzik "meg KELL sértődniük" ,"mások is ezt tennék", "hülyének néznének engem, ha én most ezt elmesélném valakinek, és nem lennék megsértődve. Hiszen ""semmibevett."" Tehát, társadalmi elvárásból. Ezt nevelte bele a társadalom (akár direkt,akár indirekt módon) ;ebbe szocializálódott bele. [ezt az ""önérzeteskedést"" nevelte bele a társadalom; vagy akár azt is láthatta, hogy divat megsértődni, és akkor ő most 'trendi' akar lenni, trendi 'színben' akar feltűnni maga-és mások előtt.]

Amúgy meg, szeret zsörtölődni, haragudni,mert ha vkire fújolhat, akkor saját magát jobb embernek tűnteti fel a saját szemében.

Meg még,kicsi az önértékelése már eleve,és nehezményezi,hogy te még ebbe is belegázoltál, mert most tényleg nem érzi,hogy ő fontos;lehet,h ő úgy gondolja/ ténylegesen is hamarabb válaszolna, frusztrált, hogy mellőzve érzi magát.

Szerintem ez abból jön, hogy manapság hatalmas divat lett a tahóság, önzés, és a másokra sz*rás is a világban. Én se vagyok valami húdeöreg, viszont kifejezetten emlékszem hogy még a facebookos idők előtt teljesen alap volt egyből visszaírni a másiknak, amint tudtál. Akkoriban az emberek még nyitottak voltak és örültek ha a másik keresi őket. Nyilván volt aki akkoriban is játszmázott és húzta az időt, de kevésbé volt jellemző. Sőt még a facebook korai éveibe se hagyták így lógva az emberek egymást, mint sokszor manapság.

A másik dolog a hazugságok. Sokan néha teljesen átlátszó hazugságokkal próbálják etetni a másikat. Miközben látszik hogy nagyon is ráér, mert pl facebookon posztolgat egész nap, meg amikor tali van akkor is a telót nyomogatja folyamatosan. Neked meg előadja hogy nem ér rá. Szóval az ilyen prosztó, kétszínű viselkedésből is jön szerintem ez a fajta "megsértődés". És legyünk őszinték, a többség látja az üzeneteket mert nagyon sokan a telefonnal fekszenek és kelnek. Utakon is ezt látni hogy folyamatosan a telefont nyomkodja. És nem magamból indulok ki, ha én megyek valahova direkt hanyagolom a telefont, hogy megéljem az élményt, a valóságot. De a többség nem ilyen, és mint a zombik folyamatosan a telefonnal járnak kelnek, és pötyögnek. Ezekután hogy többet kell néha várni rá mint régen, holott régen még okostelefon se volt meg mobilnet, az kissé pofátlan és frusztráló tud lenni. Dehát ez van, ilyenek az emberek. Megbízhatatlanok.

Én már leszoktam a türelmetlenkedésről. De akiről érzem hogy meg akar vezetni, vagy nem őszinte ezzel, ahhoz onnantól én is másképp állok.

Természetesen van türelmi idő, mindenki írjon amikor tud és neki megfelelő. Végső soron ez nem valami szeretetszolgálat, hanem kétoldalú, elméletileg kölcsönös pozitív érzéseket nyújtó valami. De pl meg is lehet beszélni, ki hogyan ér rá, neki mi a megfelelő. Igazából ez lenne a legideálisabb megoldás, és sajnos a legritkább is. Én pl mindig jelzem a másiknak ha épp nem érek rá vagy sűrűbb időszakom van, viszont ezt jóval ritkábban szoktam visszakapni, hogy a másik is szól előre, mert tekintettel van rám. Akkor én se várnám idő előtt a választ pl. Teljesen más úgy az egész.

Viszont az emberi normális időszak amit írsz, az eléggé relatív. És sokszor ezen vannak a félreértések. Én saját példából kiindulva, jobban kedvelem azokat, akik kevesebb emberrel folytatnak minőségibb beszélgetést. De ha pl a másik fél olyan hogy mondjuk 10-20 emberrel írogat egyszerre és a minőség róvására megy, akkor ott is eléggé sérülhetnek az elvárások, és az egyensúly. És persze az idő is az írással, hiszen kapásból az egyik a másiknak kevésbé lesz fontos, és a többiek miatt ritkábban ír.

Nehéz ezt jól belőni, az arányokat. Tapasztalatból mondom. A legjobb út a nyílt kommunikáció lenne, de manapság az is egyre nehezebb az emberekkel. Mindenki rohan meg ezer fele figyel, teljesen eltolódtak a prioritások sokszor úgy érzem.