Miért ennyire elvárt magatartás az, hogy el kell fogadni a világot jónak?

Teljesen mindennapi dolgokban is megjelenik ez, ha valakinek tartósan rossz a kedve, akkor depressziós, amit kezelni kell, mert nem normális állapot.

Ha valaki nem talál boldogságot, de még élvezetet sem az anyagi, megfogható dolgokban, akkor befelé fordult, meg kell javítani, és mindig az egyént kell, mert a többség ma is nagyobb házat és új autót akar, tehát csak az lehet normális.

Közben szerintem teljesen normális reakció az is, ha valaki azt állítja, hogy ebben a világban nem igazán érdemes már élni sem. Ha kimegyek az utcára, semmi nem történik, nincsenek közös célok, de még közös érdekek sem, csak üres, lelketlen, csüggedt tömeg. Az emberek életének 90 százalékát elveszi a munka, de a legtöbb munkahelyen semmilyen igazi érték nem teremtődik, csak ellátja mindenki a teljesen felesleges feladatát (amit legtöbben ráadásul szívből gyűlölnek) azért, hogy idén is több legyen a profit, mint tavaly volt. Összesen ennyi a perspektíva.

Kiszállni nem lehet, ha valaki öngyilkos lesz, az örök trauma a családjának, alternatíva pedig nincs. Egy út van, amit vagy vállalok, és beállok a sorba, miközben tudom, hogy ilyen módon sosem leszek boldog, vagy nem vállalom, és még kívülálló is leszek. Miért annyira elképzelhetetlen az az alapállás, hogy nem jó hely ma a világ?