Valamilyen pszichés zavarom lehet, hogy örökké magányos vagyok? Van párom, van egy-két barátom, és emberekkel foglalkozom, mégis mindig több és több szeretetre vágyom.

Ritkán találkozom a barátaimmal, és beszélni is ritkán tudunk - az elmúlt években inkább csak a tudat van támasznak.

Párommal sem tudtam összeköltözni, távkapcsolatban élünk, havonta néhány alkalommal jut egy kis időnk egymásra.

Fizikai akadály tehát mindegyik emberi kapcsolatban fennáll.

Én pedig már úgy gyűjtögetem a szeretetcseppeket mindenhonnan, mint a méhecske a nektárt. Csak már kezdek átlépni egy határt azzal, hogy lassan idegen férfiakkal szervezek programokat a magányos óráimra (nők nem barátkoznak velem).