Gyűlölöm a magányom. Valaki hasonló érzésekkel?

Tömören annyi, hogy a gimnáziumban abuzáltak, egyetlen barátnőm volt, akivel bizonyos okok miatt nem volt lehetőségem az iskola falain kívül találkozni, egyedül éreztem magam végig. A mentsváram az egyetem lett, elköltöztem másik városba, sok reménnyel indulva az új életbe. Kis idő múlva rájöttem, hogy habár itt megkapom az alapvető tiszteletet a társaimtól, azonban hiába nyitottam a szaktársaim felé, próbáltam kedves lenni velük, ők nem akartak sima szaktársi kapcsolatnál mélyebbet. Természetesen ezek után én sem erőltettem a dolgot. Lényegében ott elnevetgélünk, de ez ennyi.

Nagyjából ezen realizálásom után összejöttünk a párommal, ami sokat javított a mentális állapotomon. Igazán szeretve éreztem magam, szinte szokatlan volt a megtapasztalás, hogy valaki izgatott, hogy láthat engem. Rajongásig szerettem őt. Így már nem kellett kunyerálnom senkitől, hogy végre találkozzunk, volt kivel mennem moziba, sétálni, mindenfele, amire vágytam. Ő tudott arról, hogy nekem kb ő az egyetlen igazi ,,barátom" + társ is egyben, neki viszonyt széles volt a baráti köre.

Sajnos ez a kapcsolat bő 1 évig tartott, nagyon ragaszkodtam hozzá, de már olyan lelki sebeket ejtett rajtam a végén, hogy halál szerelmesen mégis szakítani kényszerültem. A végén ő is az arcomba tolta, hogy de neked hogy nincsenek barátnőid mint másnak? - ami rosszul érintett, gyenge pont ez számomra.

A szakítás óta pedig újból nem találom a helyem. Tudtam, ha vége lesz a vele való kapcsolatnak, egyedül maradok mint a kisujjam, ő volt a mindenem.

Próbáltam nyitni új arcok felé, a városban ahol élek, egy lánnyal vagyok havernői viszonyba, vagy milyen definícióval kellene élnem női viszonylatban... néha, 3-4 naponta válaszol, pár hetente találkozunk, 2 másik lánnyal vagyok még mondhatni jóban, akik kiemelkedően távol élnek, így csak ritkán futhatunk össze.

Ebből adódóan csak a munkának és az egyetemnek élek, nem érzem magam szeretve senki által és sehol, egy közösséghez sem tartozom igazán. Próbáltam a héten is egyeztetni 2 lánnyal, hogy de jó lenne összefutni ha van kedve, de nyilván mindenki elfoglalt már most előre az elkövetkezendő 2 hétre vonatkozóan.

Belefáradtam maximálisan ebbe, hogy mindig én akarom látni a másikat, (egyébként nem erőltetem senkivel, csak rákérdezek) úgy vágynék arra, hogy tartozzak valahova avagy valakihez. Fáj, hogyha holnap délután csak úgy el akarnék menni sétálni valakivel, akkor nem lenne rá alany az egész városban. 21 éves vagyok, annyira vágynék új élményekre, de nincs kivel megosszam azokat. Kimondottan félek ettől a nyártól, hogy végig a szobában nézek majd ki a fejemből egyedül itthon, illetve dolgozok.

Már próbáltam arra gondolni, hogy nem érdekel többé semmi ami körülöttem történik, úgyis hamar eltelik az élet.

Köszönöm, ha elolvastad.