Mit tegyek, ha alig lelem örömöm a munkámban, és kényszernek érzem, hogy bejárjak?

Voltam így én is. Életem egyik legjobb döntése volt mikor felmondtam és a nyugdíjas szüleim háztáji gazdaságában tevékenykedtem. Az év 365 napját ünnepnapnak éreztem, volt időm a saját életem építeni és bármi másra is, például akkor kirándultam amikor akartam és oda ahova akartam.

A szíved tudja mit tegyél, hallgass rá. De a társadalmi szokások és elvárások nem biztos hogy az egyén boldogságát szolgálják.

Ahogy minden ember, úgy édesapám is szívből megbánta 92 éves korában mindazt ami hibát elkövetett az életében. Vagyis azt hogy rabszolgaként ledolgozta életét a TSZ-ben és nem tett semmit annak érdekében hogy az akkori diktatúrából meneküljön, akár otthon dolgozzon, akár szabad országba telepedjen le. De 92 évesen már nem lehetett a hibákat kijavítani.

Elnézést kérek a dohányzós megjegyzésem miatt :(

Egészséges vagy? Talán mehetnél szerződéses katonának.

Szia!

Velem ugyanez a helyzet, ugyanígy érzek, mint te. Én is kitűnő tanuló voltam mindig, készültem a vizsgákra, sosem voltam lusta, mindig tudtam mi a dolgom. Ezzel szemben a munkahelyen hiába kedvesek az emberek alig várom, hogy végre ebédszünet legyen, majd utána még lassabban telik az idő és alig várom, hogy végre leteljen, úgy érzem a napjaimnak semmi értelme.

Napközben olyan, mintha bezártak volna egy épületbe ahonnan nem mehetek ki, bezárva érzem magam végig.

Én elgondolkodtam azon, hogy talán pályát tévesztettem, annak idején szívesen lettem volna tanár vagy óvónő, de abban nincs pénz, így választottam a jelenlegi végzettségemet. Nemrég újra előjött bennem az, hogy szívesebben foglalkoznék gyerekekkel, talán váltanom kellene, de ugye erre nincs lehetőség, hisz évekbe telik a képzés.

Én azt tudom tanácsolni, hogy gondolkozz el azon mi érdekel igazán és ha megvan akkor ha van rá lehetőséged próbálj ahhoz hasonló munkát keresni, de a mostanit mindenképp hagyd ott amint tudod, mert kikészít.