Miért nem fogadják el az Y-generációs kollégáim (kortársaim) azt, amilyen vagyok? 32/F

Elgondolkodtató dolgokat írtok. :)

Ennek kapcsán az jutott eszembe, hogy nem az az én igazi bajom, hogy nem ismerik el, h milyen hipi szupi vagyok, hanem az, hogy sokan kommunikálni sem tudnak szarkazmus és beszólogatások nélkül. Én nem szoktam beszólni még azoknak sem, akik esetleg megérdemelnék, mert nem célom megbántani senkit sem.

Szerintetek az normális dolog, hogy ha valami valakinek nem tetszik, akkor ezt egy az egyben ki is kommunikálja? Elfogadás lenne a kulcsszó....

10:47-es kommentelő: Köszi, szerintem részben fején találtad a szöget. A helyzet az, hogy itt a financiális ügyek nem játszanak közre, mert 1) a fizetésünk a cégnél hál' Istennek a magyar átlag többszöröse, 2) sokakat tudnak segíteni még a szülei (engem pl. nem és büszke is vagyok arra, amit magamtól értem el). Az biztos, hogy sok munkahelyen a megélhetés ma nagy gondot okoz, aláírom.

Abban egyetértek szintén, hogy nem egy finomkodó világban élünk és ez egyre inkább igaz. Viszont tudod, mi az érdekes? Ha tényleg kifejezném én is azt minden egyes esetben, hogy mivel nem értek egyet, mit tudok jobban, mint a másik és hogy a másik mennyire buta adott esetben, mégis játssza az okost, akkor meglenne az okuk arra ténylegesen is, hogy utáljanak, mert tanultabb vagyok, mint sok kortársam (vettem rá a fáradtságot). Az, h komolyan veszem magam, az igaz szerintem is, de ennek egy ellenszere lenne: elfogadni a másikat olyannak, amilyen és idővel ez változni fog. Nem szabad magunkat lealacsonyítani olyan szintre, hogy már csak az ösztöneink hajtsanak. (itt a pénz nem probléma a cégnél...)

Ugyanígy vagyok vele én is és a fent leírtakkal már sokkal könnyebb mindezt megemészteni, idővel menni fog. :)

Kitartást kívánok én is mindenkinek.