Van itt olyan 17-24 éves fiatal, aki valószínűleg érettebb gondolkodású a társainál és emiatt többé-kevésbé kirekesztettnek érzi magát?

Áhh, érettség, szerintem nem vagyok az a hű de nagyon érett, de mindig is különleges voltam.

Gyerekkoromban teljesen másmilyen voltam, mint a többi gyerek. Egyszerűen nem tudtam, hogyan is kell viselkedni, sok "hülyeséget" csináltam (az egész családban, bennem is van egy autista vonás). Sokszor kiszorítottak. De nem mindig. Akikkel elvoltam, általában nagyon jól elvoltam. Akivel meg háború volt, nos, az háború is volt, nem csak cicaharc.

Aztán jött egy rosszabb korszak (erről nem írok)

A társaim elfordultak tőlem, cukkoltak. A tanárok őket fűtötték hátulról.

Visszahúzódó lettem, magányos, és a különféle gyógyszerek hatására (epilepszia) rengeteget híztam is.

Ráadásul nem is olyan környéken, helyzetben nőttem fel, hogy egyáltalán megismertem volna valakit a kerületben (Kőbánya, Bp.)

A gimi (8 osztályos) más sztori már, de olyan 1-2 éve lecsengett ez a sztori végleg. Már nem vagyok sehonnan sem kiközösítve. Az osztályban van pár haverom, meg osztályon kívül ismerősöm (nem tudom hogy csináltam)

Valamennyi önbizalomhiányom (nem tudom, hogyan jönnék be bárkinek) és bizonytalanságom az ismerkedésben (sosem voltam ismerkedős, sosem jártam ki régen sehova, nagyrészt annak örültem, ha békénhagynak, érthető okok miatt) bőven van. De úgy érzem, hogy a nehezén túlvagyok. Mintha látnám a fényt az alagút végén, ami nem a menetrend szerinti vonat.

17F

Itt vagyok. És nem csak a kortársaimnál vagyok érettebb.

Részt tudok venni a kortársaim társasági életében, csak azoknak nincs sok értelmük, ezért hanyagolni szoktam.

Viszont attól hogy teljesen más vagyok mint ők, nem jelenti azt hogy kirekesztenek, kiközösítenek, épp ellenkezőleg van ez nálam, nagyon szeretnek, sokuknál pedig már rajongásig elmegy ez a dolog.