Miért van ez így? A sors tanítani próbál? Miért mindig én szívom meg?

Remélem valamennyire eltaláltam a kategóriát...

Szóval tudni kell rólam, hogy lámpalázas, izgulós, stresszelős típus vagyok, ráadásul kamasz is.

Nagyon utálok mások előtt szerepelni, nem bírom, hogyha néznek, rám figyelnek nyilvános helyeken. Ezért ritkán is vagyok ilyen helyeken.

Tényleg nagyon izgulós vagyok, a környezetemben szinte senki nem annyira lámpalázas, mint én.

Miért van az, hogy mindig pont én szívom meg?

Ez 1 hónapon belül történt:

A Fővárosi Nagycirkusz több ezer férőhelyes. Direkt középtájt ültem, nem hátul, nem elől, hogy ne legyek olyan feltűnő. Alig lehetett rám látni. Mégis a bohóc pont telibe engem hívott ki a porond mellé tapsolni. Mondtam, hogy nem szeretnék kimenni, de az már néha még kínosabb, nem tehettem semmit. Nagyon chringe volt, mindenki engem nézett.

Volt egy elsősegélynyújtásos előadás a suliban. 3 osztály volt jelen (nagyjából 85 fő) szintén pont engem hívtak ki szerepelni. Ugyanúgy nem akartam, de nem tehettem megintcsak semmit. Én egyáltalán nem vagyok otthon az ilyesmiben, nem tudtam semmit, nagyon kínos volt.

Tiszta sápadt voltam, utána ki kellett mennem a mosdóba hányni!!! A szívem ilyenkor ezerrel ver.

Egy előadást kellett meghallgatni (kötelező volt) és csak hallgatásról volt szó. Erre elkeztek jönni az interaktív feladatok (szó sem volt ilyenről). Ilyenkor mikor realizálódik bennem, hogy valakit kihívnak beszélni meg bohóckodni, a szívem kalapál, mint a bolond, lever a víz és imádkozom, hogy többszáz ember közül ne én legyek. Egy nem annyira feltűnő helyen. Csupán 2 embert hívtak ki, egy tanárt, aki amúgy vén h*lye, és persze kit még? Pont engem. Nagyjából 600 ember közül.

Mindig szeretek felkészülni előre (mondjuk egy órai felelésnél, mert névsor szerint haladunk) hogy mikor jövök. Sok hiányzó volt, így kicsit megkavarodtak a dolgok. Még egész nyugodt voltam, hisz tudtam, hogy még van vagy 7 ember előttem. Erre ahelyett, hogy folytattuk volna a névsort ott, ahol abbahagytuk, random szólított valakit a tanár. (bezzeg utána rendesen haladtunk ez az egy kivétel volt) Vajon ki volt az? Én. Mindig jól megtanulom az anyagot, tudom, hogy a tanár azért választott, mert tudta, hogy tudom. De alig bírtam pár szót kinyögni az elején. A vége egész jól sikerült, általában jól szokott menni, mert tudom, hogy "most én jövök". De akkor olyan váratlanul ért, hogy elmondani nem tudom. Szerencsére ötöst kaptam.

És még több is volt 1 HÓNAP ALATT, de nem szeretném a végtelenségig írni. Ezek után ha jól sült el, ha nem, sokáig semmi másra nem tudok gondolni, csak erre. Próbálom pozitívan felfogni, hogy legalább szembenéztem az egyik legnagyobb félelmemmel, de hiába. Szerepelhetek akárhányszor, sosem lesz jobb, nem fogom megszokni. Mondhatjátok, hogy ne törődjek mások véleményével, úgyis elfelejtik... Igen. Másnap már senki nem beszél róla, de mégis rosszul érzem magam utána. Nem tudom legyőzni. Pedig nekem amúgy nincs baj az önbizalmammal, csak lámpalázam van.

A sors direkt csinálja? Szembe akar fordítani a félelmemmel? Vagy én vonzom be? Ha igen, mit tehetnék a bevonzás ellen?