Ti mit tennétek, ha erre ébrednétek?

Nyilván nem lepek meg vele senkit, hogy velem megtörtént, és most nem tudom mi tévő legyek. Vajon máshogy értette? Komolyan vette? Emlékszik rá egyáltalán? Ezen gyötrődtem egész nap. Felhívtam, megkérdeztem jól van-e, átmenjek-e, vagy valahol talizunk-e, ő azt mondta túléli, de nem akarnám így látni, azt mondtam nem érdekel, dehogynem akarom (látni. Nem álmaim vágya másnaposan, de így is szerettem volna, ennek ellenére is látni), ő nyugtatott, terelt, hősiesen hangoztatta, hogy jól van, legalábbis lesz, és nemsoká összefutunk majd, hívni fog, stb. Nem tudtam, és nem is tűnt helyénvalónak szóbahozni a dolgot.

Az a helyzet, valaki másba vagyok szerelmes, de vele túl bonyolult minden, nem látom hogyan lehetne jövője... Ő pedig... Jól néz ki. Jófej. Jól megértjük egymást. Olyan... tökéletes minden. Nem tudom érzek-e többet. Hogy vajon hogyan értettem valójában, amit mondtam? Szeretem őt, ez való igaz. Csak... csak hogyan? Mint havert? Igen. Mint barátot? Igen! Mint tesót? Naná! Nagyon közel áll hozzám. De rettegek, hogy újra a szemébe nézek, és... az eddig tökéletes kapcsolatunk darabokra hull. Az egyetlen biztonságos, megnyugtató dolog, egy stabil pont, örömforrás, egy kapocs...

Mellette... fogalmam sincs ő hogyan érez. Tudom, hogy szeret. Bírja azt a hülye fejemet. Azt mondta jobb arc vagyok, mint gondolta - ezt egy gyors, haveri ölelés is követte. De nem tudom... hogy tetszek-e neki egyáltalán. Soha nem került szóba. És eddig még csak nem is gondoltam erre. :/

Mert félek a válaszától.

Ő biztos vagyok benne, hogy hezitálás nélkül szemembe mondaná a frankót. Ő ilyen. Nem szabad olyat kérdezni tőle, amire nem akarjuk tudni az őszinte választ.

Meg hát... Nem is kellene pörögnöm ezen, hisz azonos neműeknél mondhatni megszokott, hogy ittasan "szerelmet valljanak" egymásnak, és 99%-ban max röhögnek rajta utólag. De... pontosan tudtam mit mondok. Tiszta volt a tudatom, csak a "szűrő" nem működött. A férfi-nő barátságot olyan könnyedén ronthatja meg az ilyesmi :/

Végül ő hozta fel. Elnézést kért, amiért tönkretette az estét, és utalt arra, hogy az adott pillanat meghittségét is. Kérdeztem, hogy egyébként mit válaszolt volna, azt mondta tudja hogyan értettem. "Mit mondhattam volna? A válladra borulva, hogy én is? Ismersz..." És rám mosolygott. Kérdeztem akkor ez ugye nem változtat a kapcsolatunkon? Azt mondta persze, hogy nem, és biztatóan a vállamra tette a kezét, de furcsa volt. Az arca hirtelen olyan lett, mit egy angylé, akit most taszítottak le a mennyből. Egy pillanatra teljesen elkomorodott. Nem beszéltünk többet erről.

Rosszul esett, mintha a barát zónába száműztem volna. Pedig ő nem az a tipikus átlagos kinézetű jófiú, akikkel ez szokott történni. Mikor láttam a csalódottságát, majdnem biztos voltam benne, hogy talán többet érez. De nem mertem firtatni. Nem érdemelné azt, hogy áltassam. Még vannak érzéseim egy másik férfi iránt. Nem használnám arra, hogy túllépjek, kihasználjam, és csak egy felejtős kapcsolattá alacsonyodjon le... Szeretem. De nem akarom biztatni, amíg nem vagyok biztos az érzéseimben, és ő se erőltette a témát.