Mikortol gondoltatok “komolyan” a kapcsolatot?

Én azt gondolom, hogy ideje lenne elköszönnöd tőle. Mielőtt komolyabb sérülés nem történik a lelkedben.

Nem ő a te embered.

Szerintem jó ötlet, hogy meg akarod beszélni vele a konkrét terveket, és jó az a hozzáállás is, hogy ha nem egyeznek, akkor kár húznotok egymás idejét.

Nem tudom, mióta vagytok együtt, még akár lehet normális is, hogy ennyire nem tudja rávenni magát az eljegyzésre, de ha már együtt éltek minimum fél éve, akkor azért én időszerűnek gondolnám a dolgot. Erre jó a tervezett beszélgetésed is, egyébként, mert legalább akkor tisztázhatjátok, hogy neki konkrétan mire van szüksége lánykérés előtt. Mert most én itt mondhatom az elméleteimet, végső soron mégis csak neki kell feltennie a kérdést és ha ő mondjuk tartósabb együttélést tartana ideálisnak vagy részedről várna el valami extrát, akkor nem sokra mész a tanácsaimmal.

Amúgy ha 35 évesen még csak elbagatellizálja a kérdést, akkor nekem gyanús, hogy nem akar esküvőt (legalábbis, veled nem), hiába a gyerek-téma. De ez csak személyes véleményem, aminek az égvilágon semmi alapja sincs, hiszen nem ismerem a párodat.

Én borzasztóan nehezen kötődöm bárkihez, nem jön se gyorsan, se könnyen. Az elején lazán tekintettünk a kapcsolatunkra a férjemmel, egyszerűen csak jól éreztünk magunkat egymással, de nem szövögettünk távlati terveket. Benne úgy 2-3 hónapon belül fordult át komolyra az egész, nekem úgy fél év után. Most vagyunk együtt 10 éve. Nekem az esküvő sem volt sosem fontos, de neki igen, így összeházasodtunk, gyereket viszont nem akarunk és így sokkal könnyebb lazán venni.

Neked viszont nyilvánvalóan fontos téma és nem fair a párodtól, hogy nem mond semmi konkrétumot, nem lehet vele ezt egyszer normálisan megbeszélni. Szerintem ha 35 évesen itt tart fejben, akkor nem hiszem, hogy komolyan gondolja és a gyerekvállaláshoz sem elég érett. Szerintem ő se tudja, mit akar, nem akar változtatni, de nem is akarja ezt neked (és valszeg magának sem) bevallani. Itt a döntés a tiéd, a tettei magukért beszélnek.

Nekem az esküvő sosem volt fontos, 13 évig éltem a gyerekeim apjával, házasság nélkül. A mostani párommal szintén nem lesz házasság, és igazából én nem akarom.

Tudom, nőként furcsa lehet ez a hozzáállás, de megpróbálom elmagyarázni.

Én nem hiszek a "legfeljebb majd elválunk" eszméjében, ha esküdnék, azt egy életre gondolnám. És szerelem, meg család ide vagy oda, nekem nem jött még olyan az életembe, akinél azt éreztem volna, hogy vele biztosan együtt leszek 80 éves koromban is... Azért ne vegyenek el, mert "így szokás". Az vegyen el, aki nem tud más nőt elképzelni az életében, és akinél én sem tudok többé mást elképzelni, csakis őt.

A pasiknál is hasonló lehet a helyzet. A házasság, az olyan "végleges" dolog, és még ha minden rendben is van a kapcsolatban, de az elköteleződés örökre, az ijesztő lehet.

Egy nagy beszélgetést mindenképp megérné a dolog kettőtök közt, kérdező, mert ha neked ez fontos, és úgy érzed, Ő Az, akkor neki is végig kellene gondolnia, miért visszakozik, egyáltalán mi a terve hosszú távon.

Azt tudtam, hogy nem biztos, hogy vele akarom leélni az életem. Nem tudom, érzed-e a különbséget.

Sok olyat ismerek, aki az igazira vár, és nincs gyereke, pont ezért, és valószínűleg már nem is lesz neki. Én a nemférjemmel 13 évet éltem együtt, sok házasság a felét se éri meg. A gyerekeim normàlis családban élnek, napi kapcsolatban vannak az apjukkal. Nincs láthatás, illetve bármikor van. Nincs játszma. Ő jó apa, ez szempont volt. Szerintem a legtöbb holtomiglan-családnál jobban működünk most is, így is.