Igent mondanátok, ha valaki 7-8 év kapcsolat után akarna eljegyezni titeket?

Én magamból indulok ki. Teljesen más voltam 27 évesen mint most lassan 31 évesen. Tele voltam álmokkal, reményekkel, sokkal szebbnek tűnt minden. De most már látom, hogy amiről álmodtam meg amiben reménykedtem, sose válik valóra. Megkeseredtem a hiábavaló várakozástól.

Régen szívből örültem neki, ha valakiről hallottam, hogy eljegyezték, vagy közeledik az esküvője. Most irigységet és haragot érzek, hogy nekik sikerült ami nekem nem. Ja meg undort saját magammal szemben, mert nem voltam soha ilyen rosszindulatú és irigy. Szembe tudnám magam köpni.

Persze ki lehet nyíltan jelenteni bármit, és örülnék is neki, ha végre egyszer végleges választ kapnék. "Sose veszlek el" - ennyit kellene mondania, és onnantól kezdve nyugodtan válaszolhatnám erre bárkinek, hogy sose lesz esküvőnk. De mivel nincs így kimondva, hogy mondjam ezt?

Mi sem szeretnénk gyereket, ezt már a kapcsolat elején tisztáztuk, és egyikünk se változtatta meg 8 év alatt a véleményét. Mint ahogy nagy esküvőt sem szeretnék. Nekem is annyi kellene, hogy Isten, a jog és a társadalom szemében összetartozzunk, és ehhez nem kell vendégsereg meg "hercegnős ruha" meg gyémánt gyűrű.

Azért nehéz elfogadni, hogy sose leszek a felesége, mert hiteget, és olyan meggyőzően teszi, hogy elhiszem... meg hát szeretem. Úgy látom, aki velem egy cipőben jár, átérzi a helyzetemet :( kívülállóként én sem érteném, ezért elfogadom, hogy sokaknak érthetetlen a helyzet.

Nincs nap, hogy ne kérdezném meg magamtól, hogy megéri-e egyáltalán... írtam is, hogy nem ismerek magamra, frusztrált és boldogtalan vagyok miatta, pedig régen (4-5 éve) nem ilyen voltam.

Tudom azt is, hogy szánalmas itt picsogni idegeneknek, de a környezetemben senkinek nem beszélhetek erről, mert nem akarom, hogy tudják, mennyire megalázva érzem magam... még rosszabb lenne, ha mások is tudnának a nyomoromról, olyanok akik ismernek.