Leánykérés? Mennyi időt érdemes várni rá?

Az ilyen sztorik végtelen számban keringenek a GYK-n, viszont kiterjedt ismeretségi körömben egyetlen pár sincs, akinél így lett volna.

Ettől függetlenül elhiszem, hogy vannak ilyenek.

Azt viszont nem hiszem el, hogy azzal a kapcsolattal annyira minden rendben volt, hogy 8-10 év alatt nem tűnt fel a csajnak, hogy a pasija csak kényelemből van vele. Én mondjuk öt éve vagyok a párommal, jópár éve együtt is élünk, nem vagyunk még házasok, majd a családalapítás-gyerekvállalás előtt tervezzük. De nem hinném, hogy kényelemből lenne velem. Minden nap tesz értem valami apróságot, lehet, hogy csak annyit, hogy elmosogat, mire hazaérek, vagy főz valamit vagy csak hoz a kedvenc gyümölcsömből, vagy elém jön hogy együtt jöjjünk haza, vagy megvár a kajával, pedig már rég éhes. De az én kényelmemet (is) keresi, nem (csak) a sajátját. Én meg az övét.

Ja és az egyik barátom, aki elmesélte, hogy azért nem veszi el 8 év után a barátnőjét, hiába vannak jól el, mert mi van, ha jön jobb nála, de egyedül meg addig se akar lenni, mert mi van, ha nem jön más, akkor meg jó ő is, az végül nagy csinradattával elvette néhány hónappal később, mert a csaj teherbeesett és hát már "nincs más választása"...

De az ilyen mi van, ha jön jobb? típusú férfiakat és nőket nem úgy kell elképzelni, hogy rosszul bánik a párjával. Dehogy. Elvan vele, sokszor még a berögzült kedvességek is mindennaposak, pl. egyszer egyik jó barátomnál voltam, kimentem vele a konyhába almát kezdett szeletelni a barátnőjének, magozta, cikkezte, elrendezte a tányéron, mint valami nagy romantikus, a csaj oda is volt, aztán ő meg utána mondta, mikor kimentünk cigizni, hogy ez egyszerűen már automatikus nála, nem az, hogy fú de beletette a szívét. Megszokás. Megszokásból vett le neki is egy joghurtot a boltban stb. Aztán neki jött is "jobb", nem is gondolkodott sokat, őt már el is vette.

De megmondom őszintén nekem is volt már ilyen kapcsolatom, hogy "kitettem a lelkemet" érte, holott azért nem éppen. Mondjuk hát szerettem, így gondoltam rá, kedveskedtem neki, de hát nagyanyámra is gondolok meg foglalkozok vele, de nem voltam úgy vele, hogy na ő az igazi meg életem végéig. Hogy miért voltam akkor vele? Részben sajnáltam, részben magamat sajnáltam, mert nem volt kedvem a szakítás herce-hurcájához, meg a sírás-ríváshoz, meg hát nem volt azért rossz. De nem volt az a "Fúh de jó vagy" se és folyton benne volt a fejembe, hogy lesz jobb.. Persze miután már benőtt a fejem lágya már másképp láttam ezt, hogy szemétség volt, de már mindegy.

Az egész idézettel, gondolkodásmóddal egyetlen-egy baj van, de az óriási: azt feltételezi, hogy egy kapcsolat milyensége és célja, végkimenetele egy személyen áll, és ez a férfi.

A való életben ez nem így van. Nem látsz bele senkinek a kapcsolatába, mert ha belelátnál, tudnád, hogy sokszor még véletlenül sem olyan rózsás a helyzet, mint ahogy a hölgyemények leírják, és bizony van oka annak, hogy miért nem kellene házasodni.

Mindenesetre az ilyen nőtársaimat nem tudom sajnálni. Akinek 6-8-10 év alatt nem tűnik fel, hogy a társa hazudik, és a kapcsolat, amiben él langyos húgy, annak valami baj van a felfogásával: magyarán vagy teljes mértékben fogyatékos, és nem látja, mi a helyzet; vagy látja, de nem akarja tudomásul venni.

Hogy ezek után miért marad egy ilyen kapcsolatban mind a nő, mind a férfi, azt nem értem viszont én sem, de szívük joga. A másikat hibáztatni viszont, hogy miért nem szakított, óvodás dolog. Ez kettejükön múlik.

Kedves Férfi olvasókat kérdezném: mégis honnan kellene tudnunk megállapani, hogy mi a másik célja? Ha rákérdezünk akkor siettetjük meg az a fdérfia dolga elvileg. Ha nem kérdezünk rá akkor hülyítenek.

Ha egy férfi megszokásból teszi a kedvességeket, mégis honnan tudhatjuk ezt?