Boldog kapcsolatnak indult, pokollá vált. Tehetetlennek èrzem magam, hogyan tovább? (Részletek a leírásban, hosszú a sztori.)

8 hónapos kisbabánkkal élünk egy 3 emeletes öreg hàzban. 4 éve ismerkedünk meg, a pandémia alatt költöztünk össze. A párom vègtelenül türelmes és megèrtô volt, igazi lèlektársnak neveznèm. Törôdött velem, és maga elè helyzett mindig, az önzetlensègèt mindig is csodáltam. Én nagyon szerettem volna családdá nôni, gyerekkel, kutyával, kertes házzal.. Már amikor ismerkedtünk, egyenesen kijelentettem, hogy a házassági papírok számomra kevésbé fontosak, mint egy jól mûködô kapcsolat, és ô egyetèrtett velem. 2 èv eltelte utàn viszont megváltoztatta a vèlemènyét, és kèrte hogy házasodjunk meg elôször, ès csak utàna vàllaljunk babát. Ez letaglózott, koromra tekintettel nem akartam sokàig várni a baba kèrdèssel, de nem akartam kènyszeríteni olyasmire, amit nem akar. A gyerekkori falujában házasodtunk meg tavaly, onnantól kezdve azonban minden lassan pokollá vált. Már szinte lemondtam a sikeres fogantatásról, amikor egy hónappal az esküvô után megtudtuk, hogy babát várunk. Éppen vège volt a pandémiának, a pénzügyi helyzetünk sem volt stabil, én bèrelni szerettem volna egy kis lakàst, ô viszont követelte hogy házat vegyünk, hogy a babának legyen sajàt szobája, és hogy lenyûgözze a szüleit, akik “lehet hogy fèl èvre hozzánk költöznènek”. (Megjegyzem a szüleivel havonta egyszer ha beszèlt, akkor is csak azèrt mert èn noszogattam az illem miatt. ) De meggyôzött a pènzügyi kalkulációival végül és megvettük a hàzat, kiválasztottunk egy öreg 3 emeletest, amit sok pofozgatás után sem nevezhetek tökèletesnek. Becsöpög a víz, recseg-ropog a hajópadló és tele vannak repedésekkel a falak amin keresztül nyàron a csótányok, télen az egerek jönnek be. Egyre jobban feszültek az idegeim, paràztam a szülèstôl, a baba èpségét féltettem higiéniai okokból.. A páromat pedig kinevezték managernek, és elutazott hetekre (pont a beköltözéskor) egy messzi városba. 7hónapos terhes hassal cipekedtem, pakoltam ki / be a kocsiba a cuccainkat. Engem èrt a sokk, amikor takarítàs közben összetalàlkoztam a rohangászó csótányokkal. Egyedül èreztem magam hirtelen. A párom pedig beleàsta magát a munkàba, se lelkileg se fizikailag nem támogatott. Utolsó pillanatban, amikor terhessègi depresszióba estem, a 9. hónapban felbèrelt egy mesterembert aki végül kitapètázta nekünk a babaszobát, mert nekem már nem volt erôm lètrára màszni. Szinte már egy magányos viking harcosnak éreztem magam, aki egyedül áll szemben az egèsz világgal. Csàszárral szerettem volna szülni, de a kórházi politika nem engedte a beavatkozàst. 4 és fél napig vajùdtam, és vègeredményként vègül életveszélybe került a baba, muszàj volt császározni. (Megmondtam pedig, senki nem hallgatott meg.) A szülés után a párom boldogan babázott, én meg a sebekbôl gyógyulva fôztem (mert ugye “ez a házoasszony feladata”), takarítottam (mert a páromat nem sokkolta a csótány sereg, nem èrezte szükségesnek flóraszepttel felmosni naponta a konyhát). Azt èreztem, hogy a lelkem is kezd megsavanyodni a rámhagyott terhekkel, nem beszélve az éjszakai szoptatásról és úgy általánosságban az álmatlan èjszakákról. Ha szèpen kèrtem a páromat, hogy segítsen be a házimunkàkba, semmi nem történt. Megtanultam, hogy csak akkor történik bármi is, ha kiabálok. Rettenetesen èrzem magam emiatt. Én egy bèkés ember vagyok! A folyamatos kiabálás és a szigor amit kihozott belôlem persze kiölte belôle a törôdés legkisebb morzsáját is. Külön àgyban kezdtünk el aludni, én a babával, ô meg az emeleten, hogy reggel frissen keljen, és a munkájára tudjon koncentrálni. Én nem tudtam visszamenni dolgozni. Amikor félèves lett a kisfiunk, megkísèreltem egyetlen 8órás mûszakot bevállalni hétvégente, de az elsô alkalommal a sürgôssègin kötöttünk ki, mert a párom leejtette a picit a pelenkázóasztalról. Jóval a mûszak vège elôtt haza kellett rohannom. A pàromba vetett bizalmam teljesen lenullàzódott. De csupa negatív kommentekkel bombázott a koszt, a tisztaság és a nevelési ideáim miatt. Végül megelégeltem ezt a patt helyzetet és ultimátumot adtam neki: vagy mindketten megváltozunk, és szeretetteljes csalàdként lètezünk, vagy hagyjuk egymást békén, mert együtt màr rosszabb mint egymás nélkül. Megígèrte, hogy figyelmesebb lesz, és átvette az èjszakai etetèseket (tápszerre váltottunk anyatejrôl). De nem bírja. 4 fizetett munka nélküli hètvègém után megkèrtem, hogy hadd menjek vègre vissza dolgozni a munkahelyemre, ha màs nem is, legalább azèrt, hogy kiszabaduljak a monotonitásból, de behisztizett mint egy gyerek, hogy nem bírja egyetlen èjszakával sem többet. Kegyetlennek hangozhat, de nemet mondtam, “legalàbb az èjszakát vállalja el”, gondoltam. De nagyon féltettem a baba èpségét, nem akartam hogy a kialvatlanság újabb esèshez vezessen, beteget jelentettem, és nem mentem dolgozni ekkor sem. (Még egy hétvége amikor nem megyek dolgozni, és lôttek az állàsomnak vègleg.) De ahelyett, hogy örült volna, hogy nem kell a picire vigyàznia, és pihenhet, rideg volt egèsz nap, nem volt se hála se köszönet a viselkedésében. Nem bírtam tovább, este amikor elaludt a pici, kibukott belôlem könnyek között, hogy hát nem làtja, hogy mennyire igyekszem összetartani a családunkat? Feladtam mindenemet, ès nagyon bántó a ridegsège! De nem kaptam vigasztalást, sem megértést, hanem rámolvasta, hogy az èjszakát kellett volna “bevállalnom” helyette, nem kellett volna a nappali mûszakomat lemondanom, és amùgy is csak hagyjam békén ma, mert nincs hangulata a veszekedéshez. Hosszú veszekedés követte termèszetesen a reakcióját, és kijelentette hogy nem tudja élvezni az életét, az apaságot, a munkáját sem tudja rendesen vègezni mert folyton álmos. Hozzámdobta a karácsonyra kèzzel írt vicces kuponjaimat, amire apró kedvessègeket írtam (“ma nem kell kivinned a szemetet”/“használd fel ezt a kupont ha el akarsz vinni a kedvenc boltodba, igérem nem fogok nemet mondani” és hasonlók..). Azt mondta ezek már nem érnek semmit számára, annyira fáradt. Kimerültem a veszekedéstôl. Felèbredt a pici is, ez vetett vèget a lelki kínzásnak. A párom leült jàtszani vele megjàtszott mosollyal az arcán, én pedig mindennek ellenére bevetettem a párom ágyát, kapott tiszta ágyhuzatot, felmostam a szobáját illatos vízzel, és új rózsaszálat tettem a vázájába. Mire leteltek a játèk percek, kèszen álltam a baba éjszakai rutinjára, eltettem aludni és jómagam vele èjszakàztam. Összegezve: mi is a bajom? Ôszintèn, nehèz megmondani. Nem èrzem, hogy megbecsülnének, nem èrzem magam “szeretve”, és végképp nem èrzem, hogy megèrtene a párom. Legszivesebben csak megszûnnék lètezni, annyira fáj a ridegsège. És talán amit a legjobban fàjlalok: egyedül èrzem magam. Hol rontottam el? És hogyan tovább ?