Házasodhat református és pogány?

Sziasztok!

Kérlek előre is nézzétek el nekem, hogy totál tudatlan vagyok, nem értek a templomi esküvőhöz.

A kérdésem fent már leírtam, csupán egyszerű választ szeretnék rá kapni, esetleg ha nem akkor milyen módjai lehetnek?

Életem szerelmével beszélgettünk és kilyukadtunk ennél a témánál. Tudom, hogy ő az igazi, azt is tudom, hogy 100 életet leélnék vele, valószínűleg senki mást nem vennék el. Nekem a házasság eleve sem sokkal több egy darab papírnál, de azért valamit mégis jelent, nehéz megfogalmaznom, hogy mit. Az én olvasatomban illendő meglépni, mert a gyereknek családba kell születnie, oda ahová várják és mi nagyon várni fogjuk, mert ő is így érez. Viszont ha a templomi esküvő nem jöhet létre kettőnk között ebben a formában akkor nagy gubanc van. Bár nem mély vallásos, nagyon-nagyon ritkán jár templomba stb. neki az az álma, hogy az édesapja vezesse az oltárhoz. Én teljes mértékben belemennék a templomi esküvőbe a kedvéért, hajlandó lennék végigülni meg tudom én mit csinálni abban a 30-40 akárhány percben, de csak akkor ha nem kell semmilyen egyházhoz tartoznom.

Mert hát ki vagyok én, hogy elvegyem a legnagyobb álmát, amennyiben nem lehet? Hatalmas önzőség lenne és nem tudom mit tennék akkor ha ez a helyzet áll fenn. Nálam jobban senki sem szeretné őt ebben biztos vagyok, ezt ő is tudja, de nagyon úgy érzem nem lennék képes megkeresztelkedni. Mondjak le saját magamról, arról aki vagyok, a saját boldogságomról, hogy azon a napon ami elméletileg az egyik legszebb az ember életében legyek én a legboldogtalanabb? Mert az lennék. Hazudnék önmagamnak egy életen át, hogy olyat tettem amit soha nem akartam, még akkor is ha sokan mondanák, hogy ne érdekeljen, nincs semmi jelentőssége. Nekem bizony van jelentőssége, mert a kimondott szavaknak súlya van és felelünk értük, és nem azért, mert valakire megesküdünk, hanem azért mert a saját szavunkat adjuk.

E sorok írásakor is könny csordul a szememből. Merthogy mennyire vagyok az egész ellen?

Sírtam, az óra közepén a többiek előtt amikor bejelentették, hogy az utolsó gimnáziumi évünkben (mivel átvett minket egy egyház) kötelező lesz templomba járni. Mivel az volt az átállás igazi első éve nem vették extra komolyan, emellett én voltam a suli legjobb tanulója és sportolója, így fel sem merült, hogy kitegyenek, sőt továbbra is nagyon bírtak, sokat kérték a segítségem és cserében kaptam is támogatást, például órákon kívüli magán felkészítést egy olyan tárgyból amiből még előttem senki nem érettségizett a suliban. Engem papnak biztosan nem adhatnak oda ha eljön a vég.

Azt hiszem nagyon szerencsésnek tarthatom magam, hogy szinte bárhogy és bármikor dönthettem a saját életemről, a szüleim támogattak benne. Emiatt talán sokat is voltam egyedül és sokat küzdöttem egyedül olyan helyzetekben amikor csak magamra tudtam számítani, esetleg ennek is köszönhető, hogy én főként az egyénben hiszek. Realistának tartom magam és az evolúciónak hiszek, ennek ellenére hajlandó vagyok abban is hinni, hogy van egy felsőbb erő valahol, és esetleg felel valamiért. De biztos nem abban a formában amit az egyház intézménye próbál ledugni az emberek torkán évezredek óta. Az emberiség rákfenéjének tartom és ehhez képtelen vagyok a nevemet adni. Az egész a hatalomról szól, semmi másról.

Bár nem tudom mennyire releváns ebben az esetben, ha jól tudom katolikus és pogány szintúgy házasodhat, de akkor bizonyos feltételeket el kell fogadnom, a gyermekneveléssel kapcsolatban. Erről sem tudok sokat, de gondolom be kell tartani az ő általuk írt szabályokat, templomba járás és stb., megszegés esetén gondolom van olyan kedves az egyház és érvényteleníti a házasságot. Ha meg lennék keresztelkedve gondolom dönthetnénk úgy, hogy úgy neveljük a gyereket ahogy mi akarjuk, ellenben az előző esetet alapul véve a saját 'életem' megóvásával feláldoznám a gyermekem, gyermekeim jövőjét ami szintúgy nem játszik. Senkinek nem engedném, hogy befolyásolja addig amíg elég érett nem lesz és saját maga válasszon. Bárhogy is döntene én támogatnám benne, de nem erőltetnék rá semmit. Egy gyermek legyen boldog, egy ember pedig járja a saját útját, ne azt amit valaki más kijelöl neki, csinálja azt amiben ki tud teljesedni. Vannak dolgok amiket be kell tartania és meg kell tanítani neki, de ezen felül egy szülő dolga az iránymutatás és a segítségnyújtás ha szüksége van rá, én így vélem.

Köszönöm, ha válaszoltok.

Köszönöm, ha megértetek engem.

Szokásos vallásos prédikációktól kíméljetek meg légyszives, nem vagyok rá vevő, akkor inkább görgess tovább. Az alap kérdésemre a vallás kategóriában lehet, hogy részletesebb válaszokat tudnék kapni (de így hátha elkerülöm a legtöbbjüket), mert alapvetően az a tapasztalatom, hogy a vallásos ember képtelen elfogadni azokat akik nem osztják az ő véleményüket. Szerintem pedig bárki döntését tiszteletben kellene tartani. Egyedül az nem érdemel semmilyen tiszteletet aki a saját igazát akarja ledugni a mások a torkán.