Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Van még esély, hogy normálisan és ami a legfontosabb, boldogan együtt éljünk?
Párom eléggé kisajátító típus. Az alkohollal is akadnak porblémái, de próbálja magát moderálni.
Hétvégén volt egy olyan eset ami fölött már nem tudom, hogy napirendre tudok e térni.
Néhány gyerekkori barátjával készültünk iszogatni, egyiküknek a lánytestvérét ismerem, akit a fiúk beleegyezésével el is hívtam, hogy legyen női társaságom. (jelzem szinte soha nem járunk társaságba, így nagyon boldog voltam, hogy végre kimozdulunk)
Mivel nagyon hideg volt a kocsma kerthelyiségében, ezért megszavaztuk, hogy felmegyünk ehhez a lányhoz (és annak élettársához) és ott folytatjuk.
Párom nagyon fáradt volt és elaludt a kanapén, mi beszélgettünk, söröztünk, zenét hallgattunk. Dohányzásból, az erkélyről visszajövet a csapat másik női tagja (akit ugye én hívtam és akihez felkeveredett végül az egész csapat) felrikoltott, hogy ha már bealszanak a fiúk, menjünk bulizni (előtte megbeszéltük, hogy eszünkbe sincs menni, csak kíváncsi volt mennyire aludtak be a pasik).
Párom felriadt, duzzogva szedte a holmiát es elindult haza (együtt élünk), én utána indultam de közölte hogy rohadjak meg menjek csak bulizni. Mondtam neki, hogy nem akarok, de várjon már pár percet, mert más is hazafelé tervez menni, akkor menjünk egy ajtónyitással. Nem tetszett neki, ott hagyott. Én leültem mint az iszap, nem értettem, hogy most mit tettem, gondoltam lenyugszik és visszajön. Miután pár perc múlva nem jelentkezett, felhívtam. Nem is emlékszem mit mondott, rám nyomta a telefont.
Majd írtam neki üzenetet, hogy mi a gond?
Na itt jött a feketeleves: elhordott mindenféle utolsó mocskos haddnemondjam minek. És közölte hogy ilyen undormány (volt még pár fantasztikus jelző) nő neki nem kell, reggel hazajön a cuccaiért és elhagy. Próbáltam normálisan válaszolni, majd a többek rámszóltak, hogy ettől csak idegesebb lesz, hagyjam, majd reggelre lenyugszik.
Annyira elborult elmével írt, hogy megírtam neki, hogy maradok itt a társaságban (féltem hogy otthon folytatja az őrjöngést élőben). A többiek is féltettek, úgyhogy ott maradtam a barátnőm lakásán a kanapén aludni.
Kiderült, hogy ő sem aludt otthon, reggel nem sokkal utánam hazajött.
Ott elkezdte mondani, hogy mekkorát csalódott bennem, hogy én a mocskos k*va barátnőmet választottam, akivel k*rválkodni akartam menni. (Soha nem járok bulizni, barátaim sincsenek, mert nem igazán bírja, ha eljárok otthonról. Úgyhogy semmi alapja nem volt ennek a kirohanásnak. Néha, még ha a családomnál vagyok többet azt is szóvá teszi)
Illetve jött azzal, hogy elhagy stb. Mondtam neki, hogy jól van én már nem bírom, hogy elszigetel, már a családomtól is és ha kozmetikushoz megyek az is egy büdös k*va és meg akar engem rontani.
De addig addig mondta, hogy bántja hogy bánt engem és mindig azt bánja akit legjobban szeret, meg volt közös sírás rívás, hogy végül maradt.
Azt mondtam neki, hogy akkor maradhat, ha elmegy terápiára és rendberakja magában ezt a problémát amitől ennyire féltékeny és kisajátító, hogy képes azért minden utolsónak elmondani, mert valaki egy házibuliban azzal hülyéskedik, hogy menjünk el egy szórakozó helyre.
Elnézéseteket kérem a sok káromkodásért és ha gyermetegnek tűnik a kiírásom (30körüliek vagyunk), de szerintem már én is kezdem elveszíteni a realitás érzékemet. Nem tudom mi a normális, mi nem.
Nem szeretném elhagyni, mert nagyon szeretem, de ezek a vélt sérelmeken való brutális hisztik, amikre a válaszreakció az, hogy engem elhord mindennek, holott úgy érzem nem szolgálok rá, elég fájdalmasak.
Szerintetek a terápia segíthet? Vagy mit tennétek a helyemben?
válasza:Persze, hogy tudatosan csinálja. Tudja ő is, mi a rossz, mi a jó. Vagy szerinted a tudatalattija mondta neked, hogy rohadj meg? A tudatalattija szigetel el a családtól? És akkor mit csinál közben a tudata? Dehogy, ne ámítsd magad. Ez erődemonstráció, könnyebb is veled, ha elszigetel és leépíti az önbizalmadat. Most már mások előtt is simán csinalja, és látod, így is puncsolsz neki. Nem telik el most már sok idő a követkwző alkalomig. És egyre rövidülnek a szép időszakok.
Nem, terápiával ezt csak kontrollálni lehet, és az is évek, mire valrozás tapasztalható.
válasza:Sziasztok!
Köszönöm szépen a rengeteg hasznos hozzászólást.
Javasoltatok nekem is terápiát.
Ugye alap probléma, ha van egy ilyen balhé, utána mindig megpuhulok, elhiszem, hogy jó lesz, nem lesz többet ilyen. Azzal hitegetem magam, hogy minden kapcsolatban van veszekedés, konfliktus.
Megmagyarázom magamnak, hogy a gyerekkori traumái, meg kell tanulnia rendesen viselkedni, szeretve lenni, teljesen egyedül van és rajtam kívül nincs senkije ilyenek.
Írjátok, hogy nem fog változni. Még mindig nehezen hiszem el, hogy szándékosan bánt. De most realizáltam, hogy egy egész életet leélni úgy, hogy nem merek beszaladni a családomhoz, mert otthon duzzogni fog, vagy barátok nélkül lenni, vagy a céges rendezvényeket kihagyni, nem sportolni nem lehet. Nem hallom hogy szeretlek, vagy szép vagy (mert ő nem nyálas), ha én vagyok magam alatt senki sem vigasztal.
Ezeket most realizáltam.
Viszont segítséget kell kérnem. Ugyanis ott tartok, hogy ezeket a tényeket olyan szinten ki tudtam és ki tudom zárni, mintha teljesen normális lenne. Iszonyú mélyen érzem, hogy baj van, mert elástam, képtelen vagyok haragudni és meglépni amit meg kell. Most olvasgatom, ahogy írta aznap este, hogy köpedék, f*szopó, rohadalom, k*csög. Nem normális, hogy ezen át tudok siklani, mint más a reggeli híreken.
Tudtok abban még segíteni, hogy milyen típusú szakemberhez forduljak?
Megmondom őszintén, másfél-két évvel ezelőtt volt egy próbálkozásom, eredetileg más témában, de kitértünk erre is. Hát nem igazán éreztem, hogy bármennyire előrébb lettem volna.
Köszönöm!
válasza: válasza:A szüleim azt mondanák hogy rakjam ki mint makkát ...
Lehet pont ezért nem mondom nekik mi van, mert be vagyok tojva. Mert ha ők is látják én meg mit tökölök?
Szeretnék eszközt arra, hogy erősebb legyek. Ezért szeretnék egy szakembert, aki rávezet, hogyan kell magamat megerősíteni.
Mondja meg valaki, ha ez tényleg az aminek mondjátok, azaz egy bántalmazó kapcsolat, miért érzem magam képtelennek kilépni? Vezető pozícióban dolgozom (tehát sok embert irányítok) ahol erősnek kell lennem, hazamegyek meg lesz belőlem egy ilyen izé?
Most kicsit kezdek összezuhanni azt hiszem.
Mikor tudnám felhívni ezt a vonalat, ha állandóan együtt vagyunk?
Jövő héten elutazik, akkor könnyebb dolgom lesz és azt hiszem megpróbálkozom velük.
válasza:Pszichoterápiára menj, klinikai szakpszichológushoz. Amit tudnod kell ehhez:
- a terápia nem agyalás és nem gondolati szinten hat, tehát ne várd, hogy felismersz, megértesz valamit és ezáltal jobb lesz
- minden felnőttkori életvezetési nehézség mögött érzelmi háttér van, blokkok, melyek nagy valószínűséggel életed első kb. 4 évében kerültek oda, ezért kell az önismereti munkához egy profi vezető, aki tudja mit és hol keressen a múltadban, hogy vezessen a tiszta és tárgyilagos emlékeket nélkülöző múltadban, hogy előkerüljenek az elakadások
- az agy azért küzd kisgyerekkorod óta, hogy ezek ne kerüljenek elő. Egy kisgyereknek létkérdés a biztonság. Ha a családban van valami gebasz, akkor az agy ezerrel azon dolgozik, hogy akár a kellemetlenségek “elfelejtésével” vagy “meghamisításával” vagy ignorálásával mégiscsak biztosítsa a gyerek/baba számára az (érzelmi, fizikai) biztonság látszatát. Pl. ezért sem ismered fel, és kéred ki magadnak, hogy bántanak. És ezért (is) kell a profi vezető, aki átlát az agy mesterkedésén.
- a terápiás munka tehát nem gondolkodás által, hanem az érzelmek útján hat, évek alatt. Írtam itt egy másik kérdésnél, hogy ez úgy fest, hogy elmész azzal, hogy van X problémád. Az üléseken Z-ről beszélgettek, majd megváltozik Y.
- a megfelelő terapeuta megtalálása sok idő is lehet. De ahogy egyre tapasztaltabbá válsz, úgy egyre rövidül ez, a végén már elég 3-5 ülés, hogy lásd, megy-e. Olyan is van, hogy bizonyos önismereti szint alatt még jó egy terapeuta, aztán “kinövöd”, elkezdtek egy helyben toporogni. Ilyenkor a terapeuta felelőssége is, hogy váltásra kérjen téged, mert nem tud tovább vezetni. Ő is ember, vannak korlátai.
Mielőtt leírtad volna a 10:16-os kommented, érdemes lett volna javaslatomat követve ránézni a bántalmazó kapcsolatok jellemzőire, akkor nem lenne ekkora meglepetés számodra, ahogy viselkedsz te és ő. Továbbra is azt mondom, hogy amit a bántalmazód csinál, az nem kitervelt, szándékolt magatartás, ő teljesen el is hiszi az irreális álláspontját, az egy tök tipikus bántalmazói attitűd pl. mást okolni a saját tetteimért. Pl. te kényszeríted ki, hogy széttörjem a partvisnyelet a fejeden. De basszus, ne sajnáljunk már egy felnőtt embert, meg mentegessük a gyerekkori traumái miatt. Vannak mindenkinek gyerekkori traumái, neked is bőven, ha ebben a kapcsolatban vagy. De kamaszkortól kezdve a te felelősséged, hogy a gyerekkori traumáidból eredő irreális világlátásodat, agressziódat, frusztrációidat kezeld, dolgozd fel.
válasza:Itt be tudod állítani, hogy hol laksz, és milyen problémára keresel pszichológust.
Szerintem vagy önismeret, vagy életvezetési tanácsadás, vagy párkapcsolati tanácsadás lehet a te kategóriád.
válasza:
válasza:Ha találsz egy jó pszichológust, az teljesen megfogja változtatni az életed. Nekem teljesen rendbe tette, persze akarni kellett, tenni kellett érte, és ő csak segítséget nyújtott.
Én hasonló voltam mint a párod.
Borzalmas traumákat éltem át, szexuális erőszak, fizikai bántalmazás, halálfélelem...
PTSD-m van/volt, ami még halucinációkkal is társult sajnos.
A bántalmazás után nem vettem igénybe segítséget, mert azt gondoltam minek, egyedül is megoldom, túléltem, a bántalmazóm börtönben van, ennek az ügynek pont került a végére.
Nyilván nem került, de nem vettem tudomást a szenvedésemről, depressziós voltam, halucinációim voltak, amit fáradtsággal magyaráztam... Elzárkóztam mindenkitől, csak a családom volt nekem de még velük se beszéltem annyit.
Aztán megismerkedtem a mostani férjemmel, és hát elképesztő szerelmes voltam/vagyok, viszont attól még szenvedtem, depressziós voltam, amikor hirtelen hozzám ért én megijedtem és sírni kezdtem, illetve hát rettentően féltem attól hogy elfog hagyni, mert én értéktelen vagyok és sérült, ő meg maga a csoda... Így elkezdtem én is taszítani a családjától, a barátaitól, mert potenciális veszélyforrásként azonosítottam őket. Folyamatosan elvártam tőle azt hogy rám figyeljen, csak velem foglalkozzon.
De a férjem nem egy hülyegyerek, nyilván tudta hogy depressziós vagyok, és a történteket is elmeséltem neki, ő teljesen tisztán látott mindent, így mindent megtett hogy ebből a helyzetből kirángasson.
Megbeszéltük hogy elmegyünk pszichológushoz, de nagyon nem akartam... Mindig húztam halasztottam az időt, de ő nem maradt tétlen, tudta hogy minden vágyam egy kutya, így kaptam egy kutyát.
Nem tűnik nagy dolognak, de mint mondtam nem egy hülyegyerek, felmérte hogy a házunk környéke egy kutyás paradicsom, rengeteg jófej kutyás gazdi van a környéken, és mindenki mindenkivel beszélget, baratkozik.
Így nekem is kellett, lekellett vinnem a kutyát sétáltatni, játszani vele, és közben megszólítottak, beszélgetnem kellett velük nem lehettem bunkó. Tehát lett társasági életem, lettek idővel barátaim ismerőseim, olyanok is akiket a férjem nem is ismert, oldottabb lettem, és akkor jó pillanatban kitért a pszichológusra és el is mentem egy beszélgetésre, amiből az lett, hogy egy egész évet járnom kellett heti 2x.
Baromi nehéz volt ez az egy év, sokszor gyűlöltem az orvost, de nagyon hasznos volt, szerintem ha nem mentem volna el hozzá, vagy nem élnék mert öngyilkosságot követtem volna el, vagy a férjem veszítettem volna el.
A lényeg, hogy sokat tanultam, azóta eltelt 4-év, és semmilyen féltékenyseg nincs már bennem. Nyilván oda megy a férjem ahová akar, és nem zavar. Van önbizalmam, vannak barátaim, megtanultam megbocsátani, szeretem a férjem családját ami már az én családom is és ők is megbocsájtottak nekem.
Bár még vannak démonok, lesznek is. Soha nem lehet az ilyesmi traumákat elfelejteni, és néha még mindig halucinalok egy kicsit, ezt egyre kevesebbet.
Biztos hosszú lett és ezért elnézést, de hátha segítséget nyújt neked egy tapasztalat.
Ha a párod tenni akar a kapcsolatotokért, és te is, szerintem nem menthetetlen hiszen én is ilyen magamhoz láncoló típus voltam. De ez tényleg csak akkor változhat ha segítséget kér, nehéz segítséget kérni és bevallani hogy baj van, még akkor is ha ez a körülötted előknek egyértelmű.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!