Mit tudnék tenni a páromért hogy ne legyen ilyen állapotban?

Sziasztok.

A párommal lassan 2 hónapja élünk együtt. A szabad napjain jó kedve van, foglalkozik velem stb.

De amikor hétköznap haza jön a munkából, kapok 1 perces ölelést. Majd leül és a nap végéig kinéz a fejéből. Ha bármit kérdezek, nem válaszol semmit mintha ott sem lennék. Mindig kérdezem hogy mi a baj, fáradt és ezért ilyen vagy mi. De a válasz mindig az hogy semmi, vagy nem is válaszol rá. Hidegen hagyja az hogy megölelem. Ha hosszan, ha röviden. Simogatom stb. Meg is kérdeztem tőle hogy ez nem esik e neki jól, mert akkor abba hagyjom és nem cseszegetem tovább. De arra sem válaszol. Ha ölelést kérek, vagy megkérdezem hogy miért nem bújik hozzám vagy ölel meg, megforgatja a szemeit, grimaszol és szinte unottan rám teszi a karjait. Rosszul is esik hogy nem szeretetből csinálja vagy azért mert szüksége van rám. Míg ezt írom, háttal fekekszik nekem és csak a kutyáját szeretgeti. Én pedig könnyes szemmel ülök mellette, hogy én egy árva kis simogatást kérek. Agyon sem kell szeretgetnie. De mégis kizár engem. A kutyát meg agyon szeretgeti. Nem vagyok rá féltékeny mert én is szeretem a kutyáját és gondoskodom róla és szívesen osztozom a gazdáján ha úgy kell. Csak rossz hogy rám nincs szüksége. És 5 napon kersztúl ez megy. Próbáltam mindent megtenni hogy jobb legyen neki. Megbeszélni a dolgokat, vagy csak simán szeretgetni, biztosítottam arról hogy mennyire szeretem. Hogy csináljon nyugodtan egyedül programokat ha az kell én elvonulok és nem zavaram őt. De semmi. Ha pedig magára hagyom, akkor meg este tali az ágyba annyit mond hogy jó éjszakát és bealszik. Én pedig nem tudok elaludni. Szorongok miatta, fáj a mellkasom és mindig túl erősen dobog a szívem ami fáj. Hányok mindennap és pánikrohamaim vannak, hozzá társulva az öngyilkos kényszereim mert mellette mentális betegségeim is vannak. Nem tudom hogy mit tegyek, csak a sírás kerülget hogy mint barátnő elbuktam. Nem tudom mi a baja mert nem mond semmit. Igyekeztem mindent bevetni hogy legalább egy kicsit életkedve legyen. De semmi. Teljesen tanácstalan vagyok. És össze zavar és ezek miatt hibásnak tartom magam.

Mit tegyek ilyenkor? Várom hogy változzon és képes lennék várni örök időkre bármennyire fáj és esek szét mentálisan. De ebből már csak az öngyilkosságot látom kiútnak. Tudom, önző dolog de már nem tudom hogy viselem el így ezt az egészet hogy amikor szükségem van rá, akkor levegőnek néz és órákon keresztül bámul a semmibe. És nekem túl sok, mert nem tudom betölteni azt az űrt semmivel amivel nap mint nap harcolok hogy a szeretteim miatt teszek meg.

Elvagyok keseredve és nem látom a kiutat.

Mit tehetnék? Hogy tehetném boldoggá? Vagy hogy felfogja hogy számíthat rám? Olyan jó lenne még ha csak tettekkel is, de kimutatná hogy szüksége van rám.

Kérlek titeket, adjatok valami ésszerű tanácsot. Mert már nem tudom mit tehetnék.

Köszönöm.