Normális, hogy azt érzem el akarok válni?

Sajnos azt érzem, hogy el akarok válni a férjemtől, mert nem szeretem a szüleit és már sajnos ott tartok, hogy nem tudok őszintén mosolyogni a páromra, már nem érzem a szerelmet, amit eddig éreztem, csak azt érzem menekülni akarok. Tudnám őt szeretni, de hányingert kapok, ha a családjára gondolok.

1 hónapja született a kisbabánk. Itt élünk a faluban, ahol a szülei. Én utálok itt lenni. A szülei mindennap járnak át hozzánk és a párom nem szeretne elköltözni, mert ő imád itt lenni és mindennap a szüleivel lenni.

De én belefáradtam, hogy egy élhetetlen kicsi faluban éljem le az életem, ahol a mindennapi programom gyerek előtt és már most gyerek mellett is annyi, hogy a szüleivel találkozzak.

Az én családom messze van, 200 km-re és sajnos emiatt is azt érzem, hogy nekem bőven elég lenne hétvégén őket látni, mert úgy érzem ez sok nekem, folytogató. Jönnek át reggel, jönnek át hozzánk este. Mikor kivisszük a babát sétálni akkor mindig menjünk be, üljünk le a kanapéra.

Ha olyanjuk van épp lecsesznek, hogy fújt a szél miért vittük ki, vagy beleszólnak hány percre visszük ki.

Akkor mikor még nem volt baba és kutyánkat sétáltattam lecsesztek, hogy ebben a faluban senki se sétáltat kutyát, nem szokás.

Akkor az tette az i-re a pontot, hogy mikor még nem volt a baba és szerettünk volna meglátogatni az én családom és megkértem, hogy etessék meg a kutyát, mert pénteken megyünk és vasárnap jövünk, azaz etessék meg szombaton, akkor párom apja kijelentette, hogy ő aztán biztos, hogy nem, mert neki van elég dolga, nem ér rá ilyenekre. Bezzeg arra ráér, hogy ha itthon vagyunk minden délelőtt és délután jöjjön hozzánk. Mindig ha a szüleimet látogattuk sose volt olyan, hogy épp ne akartak volna lebeszélni, mert épp a hó esik, a nap süt, az eső esik, épp a híradóba ezt azt mondták be.

Azt gondolom, hogy ez nekem már nagyon sok. Eddig tűrtem, most már megszületett a kisbabánk és úgy érzem, hogy én itt nem tudok neki nyújtani semmit, unatkozom itt, itt nincsen semmi. Szuper, hogy itt vannak a nagyszülők és odavissza vannak a gyerekünkért és ezért is járnak napi 2x le hozzánk. Gyerek előtt meg napi 1x jöttek.

De én belefàradtam abba, hogy mindig mindenről tudni akarnak, ami a mi életünkkel kapcsolatos. Én napi 1x írok pár sort vagy felhívom anyáékat, de ez se mindennap feltétlen. Pàromnak meg napi 20x csörög a telefonja, mert épp vagy az anyja vagy az apja hívja.

Ha kimegyek a faluból akkor már ők tudják hova megyek meddig leszek mindent és hívnak egyből hol voltam, mi volt ott stb.

Én azt érzem ez nekem sok. Én megfulladok.

Nagyon sajnálom, hogy erre én most jöttem rá!! Hogy itt a kisbaba.

A kisbaba nagyon sok érzést megváltoztatott bennem.

Azt érzem, ha most nem lenne a kisbaba akkor én már nem lennék itt. Nagyon hülyének érzem magam és irigy vagyok azokra az emberekre, akiknek nem egy anyámasszony katonája férjük van, hanem pl. Építkeznek kisvárosra szülőktől függetlenül és önálló, független, boldog emberek.

Nem azt mondom, hogy ne látogassuk őket, de én nem szeretnék a szájukban élni, szeretném visszakapni a régi életemet!!!:(

Ahol nem csörög folyton a telefon és nem jönnek úgy àt hozzánk, hogy sikítok, mert egyszer csak nyílik az ajtó, mert persze van kulcsuk...

A párom szeretné a házunkat itt megtartani, mert oda-vissza van érte és max úgy lenne hajlandó elköltözni, hogy hétvégére mindig eljövünk ebbe a házba.

Azonban én nem tudom, hogy ennek így van -e értelme. Én nem akarok vitatkozni a szüleivel, elég nyersek és elegem van. Nem akarok magyaràzkodni nekik, hogy miért nem kérek ebből az életből!!! Hányingert kapok attól, hogy ezt el kelljen magyaráznom! Nem kívánok kioktatást más szüleitől. Szeretnék szabadon élni.

Sokszor már olyanokon gondolkodom, hogy jobb volna meghalni, de hát itt a kisbabám. Vagy elválni, de itt a kisbabánk.

Kérlek segítsetek nekem.