Van ennek értelme, ha így érzem tőle magam?

7 hónapja vagyok a barátommal. Folyton azt érzem, hogy távolságtartó és hideg velem. Nem tudom, hogy az alapszemélyisége ilyen-e, és az eddigi kapcsolataiban is ilyen volt-e, vagy én váltom ezt ki belőle. A legtöbbször találgatnom kell, hogy valóban szerethet-e. Sokszor úgy kell a találkozóinkat "kisírnom", akkor is, ha rég nem látott. Első körben mindig más jut először az eszébe, ami fontosabb, nem az, hogy engem lásson.

Van, hogy napokig nem is keres fáradtságra hivatkozva, mondván, ilyenkor a barátokkal sincs ereje beszélni. (Viszont neten olyankor is minden este fent van, de nem keres). Ez idő alatt a családjának még nem mutatott be. Nem fogja meg a kezemet az utcán, és soha, semmit nem beszél az érzéseiről. Azt mondja, aki férfiból van, az nem tudja/nem akarja kifejezni az érzéseket. Viszont mivel ennyire rejtélyes, úgy érzem, szinte semmi meghittség nincsen a kapcsolatunkban. A testiséget leszámítva mintha nem párom, hanem egy ismerősöm lenne, mert kb. az ismerőseim is így viszonyulnak hozzám, ahogyan ő.

Nem érzem, hogy tényleg örül nekem és széppé tudom tenni az életét, mert semmilyen formában nem fejezi ki. Nem érzem azt sem, hogy igazán bele akarna folyni a dolgaimba, vagy jobban meg akarna ismerni. Sokszor ha írok, vagy mondok neki valami számomra fontosat, egy hümmögéssel lerendezi. Azt sem érzem, hogy engem a bizalmába fogadna vagy megnyílna nekem, mivel ugye az érzéseiről semmit nem mond, és ha valami kapcsolatunkat, kettőnket érintő dolgot akarok vele megbeszélni, akkor is úgy kell belőle kihúznom a választ.

Nekem ez az első kapcsolatom (L, 21). Most már kezd derengeni, hogy azért ez az egész valahogy nem normális...

Mit gondoltok? Ő ilyen, vagy engem nem szeret igazán, az a gond? Nem hiszem, hogy más kapcsolatok is ilyenek általában...

Ha nem változik, már úgy érzem, szakítani fogok. De tudna-e változni?