Hogyan dolgozzam fel ezeket? (nagyonhosszú)

Sajnálom, de úgy érzem nem tudom rövidebben kifejteni, azért igyekszem tömör lenni.

Családom szét van szakadva, sosem éreztem, hogy lenne valaki aki támogat, így eleve kevés önértékeléssel indultam az életben. Nem vagyok ez a tipikus diszkóba meg buliba járós, menő fiatal típus, így középiskolában kiközösítettek (ott mindenki ilyen volt). Nem találtam a helyem a világban, depressziós lettem. Így tengtem-lengtem évekig, aztán 19 éves koromban írtam ezen az oldalon egy lánynak, akivel 5 hónapnyi ismerkedés folyamán kialakult a "szerelem" és jártunk. Örültem, hogy végre van valaki aki megért, aki elfogad, aki magamért szeret. A depressziót nem mutattam ki, mert nem akartam ezzel őt terhelni. Gondoltam eléggé kiábrándító lenne, ha keseregnék, és úgysem tudna mit kezdeni vele, így egyszerűen elnyomtam magamban és igyekeztem csak rá kncentrálni, boldog lenni vele. Verset írtam neki, lerajzoltam, törődtem vele. 2 hónapnyi együttlét után közölte, hogy a szemében nem férfias, hogy nem járok bulizni, nem szeretem az alkoholt meg ilyenek, és még hozzátette, hogy valójában sosem szeretett. Aztán a képembe nevetett. Eléggé kiborultam ettől, nem értettem, hogy miért volt ilyen velem. Hónapokon át sírtam miatta, közben ő már más fiúk után nézett. Tavasszal feltettem itt egy kérdést, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. Írt rá egy lány, aki hasonló helyzetben volt; megcsalta majd eldobta a barátja. Gondoltam beszélgessünk, hátha enyhíteni tudjuk egymás "nyomorát". Idővel nagyon megkedveltem, majd beleszerettem. Nyár elején elmondta, hogy többet érez mint barátság, én is beismertem, hogy részemről is ez a helyzet, de ott volt a nagy távolság... Úgy állt, hogy ősszel költözik egy közeli városba, és akkor majd együtt lehetünk, ezt a pár hónapot kibírjuk. Továbbra is nagyon sokat beszélgettünk, de kicsit tartott a kapcsolattól, mert már félt a fiúktól. Úgy gondolta, hogy ha a volt barátja megcsalta, akkor én is megtenném. A környezetében is mindenki megcsalt mindenkit, szóval tartott az egésztől. Nekem elmondhatott mindent, engem tényleg érdekelt, vígasztaltam, én elfogadtam a hibáival együtt és ezt meg is köszönte, aztmondta nagyon örül, hogy egymásra találtunk. Sokat csikicsukizott, hogy akar-nem akar, mer-nem mer találkozni, de végül nyár közepén megtörtént. Megvolt az első csók, ölelkezés, kézenfogva sétálás, összebújás és boldog voltam.

Aztán megint itthon voltunk és csak a hangját hallhattam, nem tudtam a barátnőmként kezelni így neten. Ezt ő is érezte, mondta, hogy így nem jó és szakítani akar, és nem is akar kapcsolatot, meg nem törődöm vele. Én mondtam, hogy ne adja fel, bírjuk ki a hátralévő 1,5 hónapot és majd boldogok leszünk, ha közel lesz, de ő már nem akarta. Bunkó volt, félrebeszélt, de kitartóan rohantam utána. Be akartam bizonyítani, hogy szeretem és igen is kell ő. Elmondta, hogy ő nem szerelmes és semmiképp sem akar velem lenni, de mégis sokat beszéltünk, keresett, érdeklődött irántam. Végül ideköltözött, találkoztunk - mint barátok -, egyszer átölelt, egy kicsit simogattuk egymást, majd később egy röpke pillanatra hozzám bújt. Azthittem érez irántam még valamit, és majd idővel újra kialakul a régi dolog. Aztmondta majd még találkozunk, de folyton lerázott, hogy nem ér rá, meg nincs szabadideje. A hívásaimra, SMSeimre sem válaszolt, gondoltam már végképp nem érdeklem, sehogysem. Egyik nap kiderült, hogy volt ideje, de közben egy másik fiúval randizgatott és már majdnem kapcsolatban voltak. Számonkértem, hogy miért kellett hazudnia, tudja, hogy velem őszinte lehet és sokkal megalázóbb ez a hazudozás, mintha a képembe vágta volna, hogy inkább mással tölti az idejét. Erre hadoválást kaptam, meg hogy én sosem szerettem igazán. Gondoltam vége, hazudik, más valakije van, ennek nincs értelme... egyik éjjel fent volt MSN-en, én meg ráírtam és elmondtam neki, hogy tudja nagyon jól, hogy én elvárom az őszinteséget, és nem értem miért kellett hazudnia. Ekkor elmondta, hogy sajnálja, de aznap megcsalt mikor összejöttünk, meg még utána nem is tudja hányszor. Aztmondta, hogy nagyon fájt neki, hogy régen megcsalták és most fájjon másnak is. Én teljesen megtörtem, leszartam mindent, majdnem öngyilkos lettem. Nem mertem elhinni, hogy hogy lehet valaki ennyire aljas, hogy hogy volt képes hónapokon át hazudni, bűntudatot kelteni bennem, engem hibáztatni... Ezután nem beszéltünk, csak még megkaptam tőle, hogy gyenge ember vagyok és nem tudom mit jelent szeretni valakit. Másfél hónap múlva felhívott, hogy nagyon sajnálja és bocsánatot kér. Hülye időszakában ismertem meg, és tényleg úgy érezte akkor, hogy szeret engem, de nem tudja megmagyarázni miért tette. Mondtam neki, hogy találkoznunk kéne, beszéljük meg személyesen, szeretnék választ kapni bizonyos dolgokra, ezt mégsem lehet elintézni annyival, hogy "bocshülyevoltam". Végül lemondta a találkozót azzal az indokkal, hogy mire odaérnék ő már végez a városban, pedig 20 percnyire lakik a pályaudvartól. A kisasszony nem gyalogol ennyit csak azért, hogy magyarázatot adjon az ámokfutására.

Én továbbra sem tudok mit kezdeni ezzel. Talán jó, hogy nem kellett látnom a közönyt az arcán, de nagyon fáj. Az is, amit az első barátnőm tett, és utána ő is. Pont ő csalt meg, aki tudja mennyire fáj, akit vígasztaltam ebben a fájdalmában, akivel én sosem tettem volna meg. Én sem vagyok szent, de próbáltam helyrehozni a hibáimat és szerettem őt. Nem értem mivel érdemeltem ezt ki, én sosem tennék ilyet senkivel sem, nemhogy azzal aki jó hozzám. Nem bírom elfelejteni, hiába mondja mindenki, hogy egy rib.nc, hiába mondta ő is, hogy nem az én hibám, egyszerűen fáj, és nem tudom mikor múlik el.