Mennyire lesz nehéz összegyeztetni az életünket?

Előre is ne haragudjatok, ha hosszú lesz, de csak így tudom érthetően elmesélni ezt az egészet. Azért fordulok ide, mert gondolom azért vannak nálam tapasztaltabb emberek és/vagy olyanok, akik már jártak hasonló cipőben.

Megismerkedtem egy férfival 6 hónappal ezelőtt. Nem magyar, de most nem írnám le a konkrét nemzetiségét annak elkerülése érdekében, hogy felismerjenek. Legyen annyi elég, hogy keletről jött (nem ázsiai vagy arab még mielőtt erre gondoltok, hanem szláv konkrétabban).

Nálam 10 évvel idősebb (én 23 vagyok) és van egy gyereke, aki szintén itt él vele. Apropó ez a pasi már egy ideje itt él, most lesz 3 éve. Nagyon aranyos, kedves és törekvő embernek ismertem meg, normális munkahelye van, amióta itt van tanulja a nyelvet és úgy ahogy beszéli is. Mindemellett hobbiból szokott nagyon sokat főzni és mindig kitalál valami új dolgot, amivel engem rendszerint meglep és szintúgy hobbiból szokott énekelni egészen kiskora óta. Mesélte, hogy amikor 20 éves lett az egyik barátjával külön költöztek, távol a szüleiktől, hogy megtapasztalják, hogyan tudnak boldogulni önállóan és elmondása szerint egy idő után sokkal határozattabb lett és örül, hogy erre volt lehetősége.

Még a gyerekéről nem meséltem, de ígérem nem lesz hosszú. A lényeg az, hogy nagyon nehezen viseli a beilleszkedést. Szerencsére olyan suliba jár, ahol amúgy is sok külföldi van, viszont még mindig eléggé azoknak a dolgoknak a hatása alatt van, amik miatt el kellett költözniük. Erről most így külön nem szeretnék beszélni, mert nem ide tartozik. Eléggé zárkózott, amikor én is ott vagyok náluk, akkor eléggé félve közelít hozzám és azt veszem észre, hogy nem szívesen fogadja a közeledésem.

El tudnám képzelni az életemet emellett az ember mellett, de ezelőtt nem volt túl sok kapcsolatom, így kicsit félve vágok bele az elhatározásba, hogy egy olyan emberrel éljek együtt, akinek gyereke van, szóval más is van az életében. Nem az, hogy irigy vagyok, csak nem tudom, hogy ezt hogy viselném hosszútávon.